50 óra a Krk körül - KonTiki_2025

Evezés közben festői partvidékek, rejtett barlangok és csendes strandok tárultak Miklós elé, ahol megpihenhetett és élvezhette a tenger hűsítő ölelését. A túra során megismerkedett a sziget gazdag történelmével és természeti kincseivel, miközben aktív kikapcsolódásban volt része. Krk szigete lenyűgöző kontrasztokkal teli hely, ahol a történelmi városok, a vadregényes sziklás partok és a kristálytiszta tenger harmonikusan találkoznak.

Feleségemnek délben megemlítettem, hogy holnap elindulok, két napig leszek távol, nyugi nem lesz semmi gond. Mivel már ismer, tudja, hogy ez nálam teljesen komoly, mármint az elhatározás, az időtartamban persze már kételkedik, de nem szól bele, ez az én dolgom. Elkezdek összepakolni, mit ad Isten, minden szükséges dolog itt van nálam. Hát hogyne! Amikor elindultunk otthonról 5 nappal ezelőtt, már akkor tudtam, hogy itt most valaminek történnie kell, olyan nincs, hogy én Opatijában vagyok és nem csinálok semmit, csak a strandon áztatom magam és sört vedelek – ami ugye finom, de mégiscsak ártalmas.

Szóval beraktam minden szükséges dolgot az autóba. Egy kajakot mindig tartok Opatijában, pont ilyen váratlan esetekre. Azt még az este folyamán felpakoltam a kocsi tetejére. Holnap korán kell érkeznem Omisalj kempingbe, a túra kiinduló pontjára. Tavaly már jártam ott, nagyon jó helyen van, kb. 5 percre a Krk hídtól. Ideális starthely. A partig le tudok menni a kocsival, majd utána biztonságos parkolóban tudom hagyni arra a két napra, míg visszaérek.

Reggel hat órakor kelek, kitekintek az ablakon, előttem a teljes Kvarner öböl. A víz tökéletesen sima, a szél is tudja, hogy mit mondott a Windy app, tehát most nem szabad fújnia. A reggeli kávét nyugodtan iszogatom, azzal nem szabad sietni. Majd 4 tükörtojás pármai sonkával kenyérrel lesz a reggelim – kell az energia. Útravaló ennivalóval nem kényeztettem el magam: 4 banán, 3 Liter víz, 8 db müzli szelet. Csak ennyit viszek majd a hajóban. Útközben úgyis lesznek „plázsok”, amik általában jól fel vannak szerelve étteremmel és/vagy bárral. Emiatt nem aggódtam.

Hétkor indulok Opatijából, kell legalább 50 perc míg Omisaljba érkezem. A kemping recepción a hölgynek elmesélem jövetelem célját. Akkor a „free zone”-ba kell mennem a scuba center mellett találom, de a biztonság kedvéért megmutatja, hogy hol is van. Tudom, hogy hol van, de nem akadékoskodom, jöjjön ha akar, nem gond. Megbeszéljük, hogy itt rakhatom le a kocsit, amíg távol vagyok. Megnyugtatom, hogy holnap du. 4 felé itt leszek (gondolom én).  Gyors átöltözés, bepakolás a hajóba, mindent átgondolni, hogy semmi ne maradjon itt, nem kis feladat. Agy ilyenkor 100%-on dolgozik. Bármi hiányzik, csökken a túra komfortja, netán bosszúság vagy egyéb kellemetlenség is lehet az eredménye.

Kilenc órakor pontosan elindulok. Nap már magasan van, melegít rendesen. Szél nincs. Víz csodálatosan tiszta, türkiz színben tündököl alattam. A Kvarner túloldalán az Ucka hegység, látom a Vojak csúcsán a meteorológiai állomás gömbjét. Arrébb Cres sziget Északi csücskének sziklás partja fehérlik a szikrázó napsütésben. Mögöttem Rijeka magas házai látszanak és a kőolaj finomító égnek nyúló kéménye. Az ember szíve repes a boldogságtól – újra a vízen vagyok. Minden ismerős, ami körül vesz és most megyek egy ismeretlen felé, ami várhatóan ezer csodával vár.  Mindent látni akarok! Mindent érezni akarok! Kerül, amibe kerül. Semmi sem állhat az utamba ilyenkor. Gondolom, hogy te is így vagy ezzel kedves olvasó.

Omisalj város fekszik balra tőlem az öböl végében. Majd az öböl túlsó felén a hatalmas olajtartályok tűnnek fel. Némelyeket úgy látom, hogy most újítják fel, nagyon dolgoznak rajtuk emberek, a régi szürke színt fehérrel festik át. Gépek zaját hallani, fogalmam sincs, hogy mit csinálhatnak itt. A tartályokat magam mögött hagyva egy újabb öböl bejáratánál vagyok. Ez hatalmas! A túlsó vége legalább 5 km messze van. Első dilemmába most kerülök: Vagy szépen követem a partvonalat és sohasem érek haza, vagy az öböl csúcsait egy egyenes vonallal összekötöm és annak mentén haladok, ami ugye jóval rövidebb lesz, azonban így nagyon eltávolodom a parttól, ami így szólóban mégiscsak veszélyes lehet. Bármi történhet az emberrel! Ezt az eszmefuttatást most nem írom le, hogy milyen veszélyekre gondoltam, ezt úgyis bárki el tudja képzelni, akinek van fantáziája. Ilyenkor persze – ha belemerül az ember ebbe a fantáziálásba – csak saját magára hozza a frászt, ami nem segít a helyzeten, leginkább csak ront. Szóval ilyen esetekre ajánlom mindenkinek a STOP módszert, ami annyit jelent, hogy elképzelsz egy STOP táblát és azon nyomban abbahagyod a hülyeségekre való gondolást. Ez az élet többi területén is működik.

Először a partot követve indultam el, mivel egy hatalmas tengerjáró hajót láttam vesztegelni az öbölben. Ezt meg akarom nézni. Jó húsz percbe telik, mire odaérek, tisztes távolságot tartva tőle. Hatalmas egy építmény ez, a fedélzetén valami olajfinomító lehet. Még az is megeshet, hogy cseppfolyós földgázt hozott valamelyik tartályba? Talán… A hajó másik oldalán egy hatalmas nyíláson keresztül víz ömlik a tengerbe. Nem tudom milyen anyag lehet benne, de sűrű hab keletkezik, ahogy a vízsugár a tengerbe hullik. Ennyit a környezetvédelemről.

Innentől viszont megcélzom az öböl túlsó csücskét, a franc sem fog akkorát kerülni. Két pont között az egyenes a legrövidebb a távolság (bár a van olyan, aki tud rövidebb utat is). Saccolom, hogy hány km lehet. Ránézek az órámra, hogy most hány kilométernél tartok. 3 km-re becsülöm. Ha majd odaérek meglátom, hogy jól saccoltam-e. Jól gondoltam, kicsivel több, mint 3 km. Ez a kis tesztelés segít abban, hogy bekalibráljam magam a távolságok megbecslésében, esetleg a jövőben még jól jöhet.

Rögtön ezután egy újabb hatalmas öböl következik, még nagyobb, mint az előző, melynek végében egy város terül el. Jó lenne tudni ezeknek a helységeknek a nevét, ha esetleg bajba kerülök, legalább a pozíciómat tudjam bemondani a mentőosztagnak. Ez egy újabb tanulság. (Utólag néztem meg a térképen: Malinska. Állítólag szép város.) Megint kinézem az öböl túlsó csücskét és oda irányítom a hajó orrát. Kockázatosabb, de gyorsabb megoldás. Jobboldalon Cres sziget vége egyre közelebb kerül. Kezdenek kibontakozni sziklás partjai. Az egész sziget csupa magas hegyekből áll. Tetszik nekem Cres. A második legnagyobb szigete Horvátországnak. Bár mostanában olvastam egy cikket, hogy talán kicsivel mégis nagyobb, mint Krk. Szerintem a különbség elenyésző lehet, nem is érdemes vele foglalkozni. Ez az öböl átló végül is 5 km-es, jó 40 percbe telik míg elérem. Jól haladok. Átlagsebességem kicsivel 7 km/ó fölött van. Persze most még friss vagyok. Lesz ez még kevesebb! Az evezőlapát viszont elég nehéz. Decathlon típus, amit gumicsónakokhoz ajánlanak, rövidebb portyákhoz. Most ezzel kell beérnem. Nem hoztam el otthonról a jó Kajner lapátomat, melynek súlya fele ennyi, ráadásul wing forma, amivel a 8 km/ó sebességet is simán tudom tartani. A vállaimat kezdem érezni. Lehet, hogy ebből később problémám lesz? Újabb tanulság: mennél hosszabb túrára mész, annál könnyebb evezőt használj.

Több, mint két órája vagyok úton, ideje lenne egy rövid pihenőt tartani. Egy csodaszép kavicsos beszögellést pillantok meg. Pont nekem, pont most van ez itt. Kifuttatom a hajó orrát a kavicsra, kiszállok a hajóból, kijjebb húzom. Iszom, megeszek egy müzli szeletet, kicsit átmozgatom a derekamat pár speciális gyakorlattal. Kíváncsi vagyok, hogyan viselkedik majd a porckorong sérvem ezen a túrán. Ha gyakran tartok pihenőt, minden alkalommal nyújtom a hátizmokat, akkor talán nem lesz gond. Várakozom kb. 10 percet, gyönyörködöm a szemközti Cres sziget sziklafalaiban, a tenger színében, a mészkő alakzatokban a parton, mindenben, ami most körülvesz. Tovább kell indulnom, mert az órám ketyeg – két napot (48 órát) adtam magamnak.

Újabb öböl következik, ennek viszont már nincsen városka a belsejében. Megint egyenesen fogok áthaladni az öböl két végpontja között, ami kb. 3 km evezést jelent távol a partoktól. Kezdem megszokni ezt a „nyílt tengeri” evezést. Az öböl túloldalát elérve, a partvonal kanyarodik, Déli irányba fordul. Igen, most érem el KRK legnyugatibb pontját. Itt meg kell állnom pihenni, nézelődni. Ismét egy kavicsos beszögellésre találok, amely a legalkalmasabb a pihenő eltöltésére. Ivás, müzli szelet, átmozgatás, nyújtás. Velem szemben a Cres sziget sziklás partvonala, csodálatos. Most vagyok legközelebb Creshez. A víz ezen a részen mindenütt türkiz színű. Ez azt jelenti, hogy a fenék nincs túl mélyen, sőt szabad szemmel látható is. A Kvarner öböl is lassan eltűnik, az Ucka hegység is egyre homályosabb. Igen, innentől kezdve a Cres-Krk folyosóban fogok evezni. Teljesen nyugodt a víz, még szellő sem rebben. Ezt nevezném a Paradicsomi állapotnak.

Pihenőm után, újra útra kelek. A Nap eszeveszetten tűz, elő kell vennem a pelenkát, amit ilyenkor a fejemre terítek és úgy húzom rá a kalapot. Így az egész arcom, a tarkóm árnyékba kerül, tökéletes védelem a napsugárzás ellen. A védelmet még úgy lehet – és kell is – fokozni, hogy a pelenkát bevizezem, akkor még hűti is az ember fejét. Ami ilyenkor nagyon fontos, a napszúrás elkerülése érdekében. Ha az agy hőmérséklete eléri a 40 fokot, akkor gyakorlatilag le is kapcsolhat, ami a vízen egyenlő a tragédiával. Persze, az ezt megelőző fejfájást is érdemes elkerülni. Kezemre is ujjatlan kesztyűt húzok, ami a kézfejek leégése ellen szolgál. Teljes védelemben lapátolok tovább. A parti táj nem túl érdekes, ellenben a Cres nagyon szép látványt nyújt. Magas hegyeivel és partjával olyan érzésem támad, mintha valamely norvég fjordban eveznék (még soha nem voltam ott). A gondolat teljesen felvillanyoz, és teljes mértékben úgy is képzelem, hogy én most ott vagyok az Geiranger fjordban. Pár kilométer múlva egy népes strandot pillantok meg. A parttól nem messze egy Restoran, árnyékos kerthelyiséggel. Hmm… Mi legyen? Menjek tovább, vagy egyek, igyak valamit? Délután 2:30 van. Csak megérdemlek valami jobb falatot, nem lehetek magammal mindig ilyen kíméletlen. Azt már kezdem érezni, hogy a 2 napba nem fogok beleférni, ez utópia. Ez a sziget baromi nagy, ezt már most be kell látnom. Mindegy, akkor is kajálok valamit, kalóriákat vissza kell valahogy tölteni.

Az étterem neve Mocca. Barátságos a hely is és a személyzet is. Csupa fiatalok. Készségesek, szorgosak. Csevapot rendelek, pommes-szel. Csapolt Ozujsko-val pótólom az elvesztett vízmennyiséget, bár tudom, hogy ez nem a legjobb erre a célra. De akkor is, nem ihatok ilyenkor vizet! Jó másfél órát töltök el itt, kell ez a hosszabb pihenő. 26 km-nél tartok. Készítek a térképen egy részletes távolságmérést, a mai tervezett célom Baska még 50 km. Ez lehetetlen! Valamit nagyon benéztem! Ezt képtelenség megcsinálni! Mindegy, megyek ameddig lehet.

Du. 4 óra. Újra a vízen vagyok. Viszont amíg én kajálgattam, az időjárás megváltozott. Kemény oldalszél fúj, a strand mólóját elhagyva, egy magas hullám be is köszön a hajóba, fél oldalamon eláztatva a ruházatomat. Igen, ez így volt Opatijában is az előző napokban, 3-4 óra között mindig megjött a szél a nyílt tenger felől, addig korbácsolva a vizet, amíg akár tarajos hullámok is megjelentek. Fenébe! Erre nem számítottam. Ráadásul a lehető legrosszabb irányból jönnek a hullámok. Oldalba kapják a hajót. A kiborulástól nem tartottam, mivel elég stabil ez a hajó, bár ha láttam egy közeledő tarajost, kissé szögbe fordítottam a kajakot – már amikor sikerült. Mindenesetre ez egy lassító tényező, amitől nem lettem happy. Egy órát hánykolódtam legalább a hullámokon, mikor újra kikötöttem pihenni egy csendes kis öbölben. Standard kavicsos part, mögötte erdővel. Csodás. Pihenek egy keveset, közben mintha a hullámok csendesednének. Ez jó jel. Lehet, hogy hamarosan el is ülnek teljesen?

Tovább indulok. Előttem egy jó nagy sziget (amiről azt hittem mikor először megláttam, hogy ez is Krk része és ezt is meg kell kerülnöm, ami elég gáz lett volna) később megnéztem, hogy ez Plavnik. A komp éppen most megy el előtte. A hullámok most már kisebbek, de igencsak dobálják a kajakot. Krk partja nem túl érdekfeszítő, elég lapos, nincsenek hegyek, mindenütt a szokásos mészkősziklák. Ami inkább vonzza a tekintetet az a Plavnik és az időközben homályosan kirajzolódó Velebit hegység. Ez egy jó támpont nekem, mindig csak a Velebit felé kell haladni. A távolban feltűnnek egyéb szigetek is, de ezekről halvány fogalmam sincs, hogy melyek. Leginkább mindegyik kopárnak tűnik. Cres magas hegyvidéke is elmaradozik lassacskán, viszont Losinj innen még nem látszik.

Egy óra múlva érek Krk város hatalmas öböljéhez. Az öböl túlsó vége egyenesen haladva legalább 6 km-re van, amit csendes tengeren még be is vállalnék, de ezen a lötykölődő vízen biztosan nem. Marad a biztonságos megoldás, part mellett kell haladni. Éppen itt egy plaza (strand), pihenjünk egy kicsit. Erősen gondolkodom azon, hogy Krk város valamely kempingjében szállok meg, de csak negyed 6, lehetne még tovább haladni a mai napon. Kilencig világos van. Persze azért ennyire nem akarom kimaxolni ezt a napot. A Baska terv végérvényesen kuka, ezt fájó szívvel konstatálom. Lehetetlenség elérni. Ráadásul a Krk utáni szakasz elég kietlennek tűnik, egyedül Stara Baska lenne, ahol szállást tudnék kapni, ami még innen 15 km. Ennyi erő már nincs bennem. Szóval itt ebben az öbölben kell valami szállást találnom. Vadkemping is szóba jöhet, persze normál kemping ötletét sem vetném el. Google Maps segítségével végig nézem a lehetőségeket, hogy Krk után mik vannak. Szerencsére több kemping is található. Punatban például a Pila nevű kemping elég jó pozícióban van. Az már csak 3 km ide, annyi elég is lesz mára. Újra hajóba ülök, a víz még mindig hullámzik, majd lassú tempóval elevezek Krk városa előtt. Jól látszik a Frangepán vár, a templom, a középkori városrész. Így a vízről nézve nem tűnik nagynak. Fotót sajnos nem tudok készíteni, ezen a hullámos vízen jobb, ha az ember mindkét kézzel az evezőt fogja, már csak a borulás elkerülése végett. Tovább haladva rengeteg nudistát látni a parton, errefelé több ilyen kemping is van. Este 7 órakor megérkezem a Punat öböl bejáratához, melynek jobb oldalán már látszik a kemping. Itt fogom tölteni az éjszakát. A kempingről csak annyit, hogy színvonalas, csak ajánlani tudom.

Az éjszakám nem túl jól telik. A 45 km evezés nagyon kivette az erőmet, nem beszélve a hőségről. Gyakorlatilag minden porcikám fáj, amit evezés közben nem éreztem, de éjszaka ez szépen előjött. Mozdulni alig bírok. A francba, ez túl sok volt egy napra, ráadásul kezdésnek. Hiába evezgettem a megelőző napokban Opatija partjainál, úgy látszik, hogy az bemelegítésnek kevés volt. Fiatalabb koromban ezzel nem lett volna baj, de ahogy öregszem, újra kell terveznem ezeket a dolgokat. Hatvan éves test sajnos már nem bír annyit, mint egy 40 vagy 50. Hatvannál van egy erős vízválasztó, legalábbis nálam. És ez már csak rosszabb lesz. Nem vagyok vidám a felismerés miatt. A másik dolog, ami a kedvemet szegi, az a tudat, hogy két nap alatt nem fog menni a kerülés. Kell a három nap. Persze ezzel nem is lenne semmi baj, viszont a feleségemnek csak két napot mondtam, nem akarom még egy további napra magára hagyni. Végül is együtt jöttünk nyaralni, nem akarom, hogy még egy napig egyedül legyen. Így viszont kénytelen leszek. Menjek tovább, vagy forduljak vissza? Ez a nagy dilemma. A visszafordulás egyenlő a feladással, a kudarc legdurvább megnyilvánulása. Utána persze a magyarázkodás, hogy mi, miért nem sikerült – hát kösz nem! Csakis előre szabad menni, abból bármi kisülhet. Eddigi életem során mindig jól jöttem ki az ilyen helyzetekből, persze sosem adták ingyen. De hát mit kapsz ingyen ezen a világon? Mindennek ára van. Ez egy olyan alaptörvény, mint a gravitáció. Nem lehet elkerülni. Ha azt hiszed, hogy valamit ingyen megkapsz, ez tévedés. Azért egyszer majd fizetned kell. Vagy az is lehet, hogy már fizettél. Igen, tovább kell haladni, még akkor is, ha a terv nem sikerül, de amit elkezdtem, azt be kell fejezni.

6:45-kor már vízen vagyok. Csodás a reggel, a Nap még gyengén melegít, a tenger tükörsima. Célom egyelőre Baskáig eljutni, ott majd eldöntöm, hogy mi lesz a következő megálló. Kikanyarodom a Punat öbölből, a part mentén folytatom utamat. Krk innentől kezdve magas hegyekből áll. Ahol pedig hegyek, ott meredek sziklafalak is vannak. És ahol a víz leszalad a hegyről és eléri a tengert, kavicsos öblöcskék alakulnak ki. Hát ilyenből van itt rengeteg. Nagyon érdekes sziklaomlások, meredek falak, barlangok teszik változatossá a partot. Néhány magányos sziklaóriás áll ki a vízből, magassága elérheti a 100 métert is.

Teljesen egyedül vagyok, a végtelen csend vesz körül. Csak a távolban úszik egy komp. Sem ember, sem állat nem látszik sehol. A tegnapi sűrű motorcsónak áradatnak ma semmi nyoma. Mintha kihalt volna minden a Földön. Érdekes ez a helyzet. Persze nyugodtabb lennék, ha valami életformát látnék magam körül. Nyomasztó a magány, ugyanakkor érdekes is. Reménykedem, hogy legalább egy delfin feltűnik a közelemben, de semmi. A partmenti sziklák látványa azonban feledteti a magányomat. Egy órás evezés után kikötök egy csodás kavicsos öbölben. Élvezem a látványt, a tenger tisztaságát, a szabadságot, mindent. Leírhatatlan az érzés. Ezt vagy megtapasztalod, vagy nem. Ilyen helyekre csak hajóval lehet eljutni, más út nem vezet ide. Hogyan is vezethetne, amikor az öblöt a szárazföld felől meredek sziklafalak veszik körbe. Iszom egy kis vizet, eszem egy müzli szeletet, ugyanaz, mint tegnap.

Úgy 10 percet időzők itt, majd mehet minden tovább. Újabb magas sziklák következnek, a másik irányban a nyílt tenger és egyéb szigetek látszanak. Egyszer csak kitárul a part egy széles, mély öböl formájában. Az öböl belsejében ott lapul Stara Baska kis városkája. A partvonal megváltozik, már nincsenek magas sziklafalak, hanem széles, fűvel borított hegyoldalak látszanak. Az öblöt ugyancsak egyenes vonalban vágom át, úgy 3 km lehet. Stara Baska elég kicsi város, nem hiszem, hogy sok látnivaló lenne, inkább csak üdülő épületeket vélek felfedezni, ami nem annyira érdekel. A széles, füves hegyoldalak viszont egy újfajta színfoltot visznek az életembe. Talán a skót hegyek lehetnek ilyenek, csak fű és néhol előbukkanó csupasz fehér mészkősziklák foltjai. Mintha halványzöld bársonnyal borították volna be a talajt errefelé. Előttem még jó messzire egy hatalmas kiszögellés, ugyanolyan textúrával, mint Krk. Te jó ég, ha ez is Krkhöz tartozik és meg kell kerülnöm, akkor az gáz lesz. Szerencsére, ahogy közeledem, látom, hogy ez egy különálló sziget, a neve Prvic. Ezt a szigetet korábban már nézegettem a térképen, mint lehetséges napi túra. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy és hogy ennyire szép. Ezt a szigetet egyszer biztosan körbe evezem, sőt be is barangolom.

A szél időközben megélénkül, először kisebb, majd egyre nagyobb hullámokat korbácsolva a vízen. Haladok tovább rendületlenül, iszonyú fáradt vagyok, persze nem a mai, hanem a tegnapi megerőltető nap miatt. A hullámzás most legkevésbé hiányzott, megint ez a lötyögős víz. Alig várom már, hogy Baskába érjek. De a Baska öböl (uvala) csak nem akar mutatkozni. Továbbra is marad ugyanaz a táj, kavicsos kis öblöcskék egymás után sorakoznak a parton. Mindegyiket érdemes lenne meglátogatni, de ehhez se erőm, se időm nincsen.

Jobbról nem messze Prvics sziget partjai. Most Prvics a fő attrakció, nagyon „cuki”, szívesen bámulom. Jó lenne átevezni oda, de majd egy későbbi alkalommal. 10 óra felé végre feltűnik a Baska öböl bejárata. Befordulok az utolsó sziklánál és lőn csoda. Az öböl legbelsejében ott van Baska. Maga a város nem nagy durranás, de a strandja nagyon szép. Nyíl egyenesen veszem az irányt a város felé. Már nem érdekel semmi, csak minél hamarabb kiszállhassak a hajóból. Annyira elzsibbadt a fenekem, hogy már alig tudok ülni. Pedig a Baska öböl baloldali partvonala megér egy misét. Csodálatos sziklaképződmények kápráztatják el az embert. Viszont ezek olyan messzire vannak a strandtól, hogy a fürdőzők nagyon nem láthatják ezeket. Csak az, aki hajóra, csónakba száll és úgy nézi végig ezeket.

A tenger úgy lötyög az öbölben, mint egy teknőben. Dobálja a kajakot ide-oda, még fotót sem tudok készíteni. Meglepően sokáig tart, mire elérem a partot. A strand egy félreeső sarkában – ahol a scuba diver center van – húzom a kavicsos fövenyre a hajót. Délelőtt 10 óra van. Próbálok telefonálni feleségemnek, hogy megérkeztem és hulla fáradt vagyok, de nincs térerő. Messengeren próbálom hívni, a roaming adat sem áll rendelkezésre. Mi a franc van már itt? Sebaj, keresek egy bárt vagy éttermet, ott biztosan van free wifi. Az első szimpatikus fagylaltozóba beülök, neve Mateo. A tulaj nagyon nagy szeretettel fogad, hellyel kínál rögtön, kérdem a wifit, rögtön mondja. Rendelek egy kapuccino-t és egy narancslevet. Üldögélek a bárban, pihengetek, nézem az embereket, a kilátást a teraszról. Szemben a Prvics sziget kopár oldala, távolabb pedig a Velebit teljes hosszában látható. Mondom is Mateonak, hogy „Najlijepo radno mjesto” (Legszebb munkahely), mire mosolyogva helyesel. Valóban minden csodálatos, csak a fizikai állapotom van mélyponton. Pedig csak 3 órát eveztem. Mit tegyek? Innen még kb. 50 km a cél, kizárt dolog, hogy ezt ma tudnám teljesíteni. Minden képen 3 napra kell elnyújtani a túrát. Nem vagyok túlságosan boldog, de belátom, hogy elkalkuláltam magam az elején. Böngészem a térképet, hogy mi is lenne a következő állomás. Innen vagy 25 km-re van egy város, Vrbnik, az van legközelebb. Érdekes, hogy addig semmilyen település, kemping nem létezik. Sejtem, hogy ennek földrajzi oka lehet – azaz a vidék lakhatatlan. Kész az új útiterv: eldöntöm, hogy eddig a városig eljutok, azután majd meglátjuk, hogy bírom.

Üldögélek még a fagyizóban, a kényelmes fotelben, a légkondis helyiségben. Élvezem a civilizáció megszokott kényelmét, biztonságát. Hiába, a túrázás rengeteg lemondással jár, elsősorban ezekről a dolgokról kell lemondani. Folyamatosan a komfortzónán kívül tartózkodik az ember. Egy idő után, aki sokat túrázik, annak persze a komfortzónája természetesen kitágul – bár valljuk meg, sohasem lesz olyan érzésed, mintha otthon üldögélnél. Mindenért fizetni kell ezen a világon, erről már írtam korábban. A szép látványért, a felfedezés öröméért, a kényelmed, a biztonságod feladásával fizetsz. Elfilozofálok még így magamban, közben észreveszem, hogy a hullámok is lecsillapodtak az öbölben. A napsütés viszont töretlen, a hőmérséklet 30 fok fölött van. Delet üt a város toronyórája. Hogy szalad az idő! Milyen jó lenne még itt üldögélni, fagyit enni kehelyből, vagy sört iszogatni, utána ledőlni egy kicsit aludni, bemenni a tengerbe úszni, stb. stb. Mindezeknél azonban az ismeretlen vonzása még erősebb.

12:15-kor lököm el hajómat a parttól és veszem az útirányt Délnek, kifelé a Baska öbölből. Tökéletes fizikai állapotban érzem magam, nagy szükségem volt erre a kétórás pihenőre. Mintha teljesen kicseréltek volna. Lehet, hogy az a két gombóc csokoládé fagyi tett ilyen jót? Lassú evezőcsapásokkal haladok, nem akarok sietni, nincs értelme. A két napos tervet végleg elengedtem, nincs rajtam a stressz. Innentől kezdve átadom magam a teljes élvezetnek. Egyelőre haladok a Velebittel szemben, abban gyönyörködöm. Látszik a teljes hegyvonulat. Már tervezem a következő túrámat, ami a Velebitet teljes hosszában fogja átszelni. Ez a „Velebitsko Planinarni Put” névre hallgat, valószínűleg az idén teljesíteni fogom. Elérkezem a Krk sziget legdélibb pontjához. Óriási fehér sziklatömb szakad itt bele a tengerbe, a víz mélykék és tükör sima. Sehol egy teremtett lélek, még távoli motorcsónak zúgása sem zavarja meg a csendet. Minden nyugodt, fenséges és monumentális. Most lépek be az óriások földjére. Innentől kezdve ÉNY-nak fogok haladni a szárazfölddel szinte párhuzamosan. Kopár mészkőhegyek alkotják a partvonalat innentől kezdve. Magasságuk eléri a négyszáz métert is.

Oldaluk hihetetlenül meredek, sok esetben függőlegesen omlik a tengerbe. Kicsiny porszemnek érzi magát az ember, próbálok csendben evezni, nehogy felébresszem valamelyik óriást 😊 . Minden egyes kiszögelés után egy újabb ámulatba ejtő látvány fogad. Nem győzőm kapkodni a fejem, hogy mindent láthassak. Sokszor húzom elő a fényképező gépet, mindent meg akarok örökíteni, de nem lehet. Már több, mint egy órája haladok itt a gigászok lábánál, jó lenne kikötni valahol, megpihenni egy kicsit. Bár éppen fáradt nem vagyok, a látvány annyira lenyűgöz, hogy mindenről elfeledkezem.

Kisvártatva, egy újabb kiszögelés megkerülése után fogad életem egyik legszebb látványa. Hatalmas sziklarepedés alján finom kavicsos föveny, előtte smaragdzöld tengervíz, mellette kisebb barlang, amelynek alját szintén fehér kavics szőnyeg borítja. A meglepetéstől hangosan kiáltok fel: „Te Úristen! Hát ilyen nincs! Álmodom?” Totál kész vagyok! Hihetetlen gyönyörűség. Ez az a gyémánt, amire vigyáznak ezek az óriások. Hajómat kifuttatom a fövenyre, kikászálódom belőle, nem győzőm fotózni, videózni ezt a látványt. A sziklarepedés szűk, alig 10 méter széles, mindkét oldala teljesen sima és függőleges. Tetejük az égig nyúlik. A színek káprázatosak. Jó húsz percet időzöm ezen a helyen, igyekszem minden oldalról, szemszögből megnézni. Rövidnadrágot lecserélem hosszúra, mert a térdem már igencsak leégett az erős napsütésben. Végig nyúlok a kavicsokon, úgy bámulom a sziklát és az eget. Amíg élek nem fogom elfelejteni ezt a helyet.

Tovább kel mennem, mert még legalább 10 km van hátra Vrbnik városáig. A táj továbbra is ugyanaz, mint eddig volt. Folytatódik a magas sziklás tengerpart. Sokszor megállok fotózni, nézelődni. Van, hogy csak ringatózom egy ilyen meredek fal tövében. A másik irányba, a szárazföld felé elnézve, településeket látni a parton, valamint a Vinodolska Dolina magas vonulatát és fehér szikláit.  A hőség a tetőfokára hág, lassan négy óra és déltől kezdve vízen vagyok. Kalapom alá egy pelenkát helyeztem, amely árnyékot vet az arcomra, a tarkómra, de már ez sem elegendő védelem, a fejem hőfokát is csökkentenem kell, aminek legegyszerűbb módja, ha vizezem a fejfedőmet. Kb. 10 percenként kell vízbe mártanom a kalapot, mert megszárad. Délután négykor pillantom meg Vrbnik városkát egy nagyon széles öbölnek a legbelsejében. Aranyos kis település, amely a meredek hegyoldalba épült.

Még jó negyedórába telik, mire elérem a városka strandját – amely egy szikláktól övezett beszögelésben található – és ki tudok kötni. Sokan vannak a strandon. Szerencsére a strand mögött Restoran található, ami most nagyon jól jön számomra. Kiszállok a hajóból, felhúzom a kavicsszőnyegen, magamhoz veszem a kis zsákomat, amelyben a legfontosabb dolgaim találhatók és felbattyogok a lépcsőkön az étterembe. A pincérnő nagyon kedves, rögtön hozza az étlapot. Csevapot rendelek zöldség körettel és egy nagy korsó Pan sört. Míg megkapom az ételt a térképet böngészem, hogy meddig lehetne még ma eljutni. Esélytelen a helyzet, a következő kemping legalább 10 km. A döntésem: maradok itt éjszakára, majd vadkempingezem a Plázson. Pincérnő megnyugtat, hogy a helyi rendőr nem fog zaklatni emiatt, de ha akarom, akkor maradhatok az étterem kerthelyiségében is. Furcsa, túrám során mindenki olyan segítőkész velem. Este 10 óra felé állítom fel a sátramat a parton, sehol senki, a városka lakói nyugalomra tértek. Ideje nekem is. Holnap befejezem a túrát.

Hajnal 5 órakor kelek. Még éjszaka ötlöttem ki, hogy hiába ez a harmadik nappal, hogy evezek, de valójában nem ez számít, hanem az, hogy az indulás és az érkezés között mennyi idő telik el. Ha a mai napon 9 órára visszaérek a kiinduló pontra, akkor végülis 48 óra alatt teljesítem a távot, azaz két nap alatt. Új remény ébred bennem, hogy talán mégis megcsinálható az eredeti terv. Akkor viszont össze kell szedjem magam gyorsan és minél hamarabb el kell indulnom. Még 6 óra előtt sikerül elindulnom. Kemény egy órás evezésbe telik, mire kiérek az öbölből. Viszont sajnálattal veszem tudomásul, hogy a derekam egyre jobban fáj. Sajnos a porckorong sérvnek nem tett jót az előző két nap eseményei. Alig várom, hogy kiköthessek. Nem nagyon találok alkalmas helyet, mindenütt csipkés sziklák övezik a partot. Egyáltalán nem magasak, de annyira egybefüggőek, hogy lehetetlen áthatolni rajtuk. Azután végül sikerül találnom egy megfelelő helyet. Megpihenek, tornáztatom a vállam, a gerincem. Így nem fáj a derekam, csak ha beülök a hajóba. Elkeserít ez a tény, hogy valószínűleg úgy kell eveznem a mai napon, hogy 3-4 kilométerenként pihennem kell.

Kb. negyedóra múlva indulok tovább. A táj teljesen más, mint tegnap volt. Igaz, hogy ma is sziklás és meredek a part, viszont a magassága 10-20 m között van. A másik oldalon a szárazföld látszik, annak települései szinte összeérnek. Felismerem Crikvenicát, a jellegzetes hídról, ami a város fölött halad át. Itt már elég keskeny a szoros a Krk és a szárazföld között, alig néhány km lehet. Nagyon korán van még, sehol egy teremtett lélek. Ismét teljesen egyedül vagyok. Kezdem megszokni ezt az állapotot, talán jobb is így. A csend is tökéletes. Nem hallatszik városok zaja, sem hajóké. Tökéletes a nyugalom. Élvezetes így evezni.  Az egyik sziklakiszögelést megkerülve feltűnik a híd – még elég messze van.  Ismerős számomra a híd környéke, egyszer már kirándultam errefelé. De az még odébb lesz. Krk partjain, ezen az oldalon nem sok település van. Csak néhány hatalmas kempinget látok. Az egyik nagyon új, talán még be sincs fejezve.

Egy hatalmas öböl következik, amit megint egyenesen kell átszelnem. Legalább 4 km. Szemben magasabb hegy látható, fehér meredek sziklákkal. Jó lett volna még kiszállni, megpihenni. De nem lehetett a part miatt. Pedig a derekam már nagyon jelzi, hogy fel kellene állnom és pihennem kell. Mire elérem az öböl szemközti csücskét, már legalább 10 km-t teszek meg pihenés nélkül. A fenekemnél egy izom be akar görcsölni, nem igazán tudok olyan pozíciót felvenni, amivel enyhíteni tudnám a fájdalmat. Kikötésre meg egyáltalán nincs lehetőség. A part meredek és sziklás. Minden talpalatnyi helyet megnézek, hátha ki lehetne kötni, de nem. Talán egy km megtétele után találok egy kicsi öblöt, ahol nem meredek a part és ki lehet kötni. Végre ki tudom nyújtóztatni a derekamat. Átmozgatom magam, azután indulok tovább.

Továbbra is magas fehér sziklák övezik a partot, most azonban már magasabbak, mint ezelőtt voltak. Nagyon szép. Egy darabig követem a partot, azután következik az utolsó öböl átvágás, 3 km hosszú. A túloldalon a híd előtt elterülő csepp alakú félsziget csúcsát kell elérnem. Van rajta egy világító torony. Jó fél órába telik, míg átevezem ezt az öblöt is. Megpihenek a világító toronytól nem messze. Ez az utolsó előtti pihenőm mára. Az utolsó a híd alatt lesz. Még 3 km evezés mire elérem az utolsó szikla kiszögelést, amelyet elhagyva a híd mindkét íve teljes egészében látszik. Sok fotót készítek. Kievezek a partra nem messze a baloldali (felőlem nézve) hídlábtól. Itt is készítek pár fotót. Gigantikus szerkezet. Tito annak idején állítólag saját maga felügyelte a munkákat. Azután elnevezte a hidat saját magáról.

Kb. 2 km-re vagyok a céltól, Omisalj kempingtől. Komótosan evezek át a híd alatt. Ez a rész elég népszerű a hajóval kirándulók körében. Most is sok motorcsónak horgonyoz a környéken. Egyikből fiatalok ugrálnak a vízbe. Hangosan köszöntenek. Fogadom a köszöntést vidám mosollyal az arcomon. Boldog vagyok. Mégis sikerült teljesítenem. Befordulok a célegyenesbe, innentől már látszik a kemping. Még pár perc és hajóm orra kifut a kavicsos partra. Délelőtt 11 óra 2 perc. 50 órával ezelőtt indultam innen, nagy reményekkel telve egy ismeretlen világ felfedezésére. Számolgatok magamban: Ez 2 nap, 2 óra és 2 perc. Milyen fura! Számmisztikusok már biztosan erőst gondolkodnának, hogy ez mivel lehet összefüggésben. Mivel? Semmivel. Így sikerült. Nem tudom, hogy jól csináltam-e. Talán 4 nap 4 óra 4 perc jobb lett volna. Biztosan. De nekem így is jó volt. Majd egyszer bepótolom megnézni azt, amit talán most elmulasztottam. De akkor már nem leszek egyedül. Ide biztosan még többször visszajövök. Körbejáratom tekintetemet még utoljára a tájon. Ott balra, a távolban az a magas, fehér sziklás part gyönyörű. Cres sziget. Hm…