Lombhullató túra

Az idén  objektív okokból kicsit hamarabb tartottuk meg szokásos őszi túránkat, ahol az aranyba öltözött világ ismét ránk ragyogott. A csendes elmúlás kapujában, az elmélkedés mellett idén több váratlan esemény is gazdagította az élményeket. Egy ilyen kirándulás már nem annyira népszerű a túratársak körében: vacogós a reggel, a széllel táncoló lombok havába léptünk. Mindössze hárman, mi "öregek" vágtunk neki az éppen pezsdülő Dunának, a legszebb hónapban, a legkedvesebb kalandnak.

A Dunaparti büfék mindenhol bezártak már, mintegy szimbolizálva a hervadás korát, így a leggyönyörűbb, napsütötte partokat kerestük, hogy fogyasszunk a velünk hozott elemózsiából. Kihalt volt a folyó, csak egy-egy tolóhajó hulláma ringatta apró vizijárműveinket. Ebben csendbe, a semmiből érkezett hátunk mögül a motorzúgás: rendőrmotoros siklott mellénk. Engem lassan 10 éve, tárasaimat még régebben állította meg a vizek őre, ezért kissé meglepődtünk, hogy mindez akkor történik, amikor a föld pihenésre készül, a vízen járók is otthonukba húzódnak. Nem zavart az eset, inkább örültünk a jelenlétüknek. Szabályos minden a hajókban, látszik, hogy vándorok vagyunk. Az igazoltatás is csak szóban, formálisan történt, inkább elbeszélgettünk, és az igazoltató korára is fény derült. Szívélyes a búcsú, már a sátrakat állítottuk, amikor visszafelé motorozva tülköltek és integettek, mint régi ismerősök között szokás.

Lakatlan szigeten kerestem a táborhelyet, ahol felvertem egy szarvascsordát. Nem akartunk betolakodni, így inkább a szemközti Szlovákiát választottuk esti táborhelynek. Nem bántuk meg, gyönyörű estének lehettünk részesei. Az éppen fogyni készülő hold aranysárgán ragyogott ki a felhők mögül, hidat húzva a folyó felszínére, amit a zöld jelzőfény villogása, és tábortüzünk lángnyelvei festettek további színekkel.

Nehezünkre esett elhagyni éjszakai menedékünket, gyorsan szívünkhöz nőtt ez a gyönyörű part. Gázfőzőinken finomabbnál-finomabb harapnivalók készültek reggelire, elnyújtva az étkezés örömeit. Csendes, felhősebb időben indultunk tovább, néha pár szem eső kísérte utunkat. Az ősz legszebb színeiben úszó ártéri erdők felett drámai felhők rohantak, újabb és újabb festményt varázsolva elénk. Néhány fotókról is jól ismert "műtárgy" előtérként fokozta a hatást. A szénrakodó, mint birodalmi lépegető, az esztergomi Bazilika megtermett őrző-védőként emelkedik a Duna fölé.

A Garam torkolatával szemben találtuk meg táborhelyünket, a parton néhány horgásszal osztozva. A hely kicsit hangosabb a szemközti vasúttól és a nagyobb hajóforgalomtól. Utóbbiak közül kitűnik egy magyar felségjelzésű, sóderrel megrakott bárka, ami  fel-alá járt egész este. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Esztergom felett rakodják ki, valószínű a Kamarás szigeten tájsebként most épülő védelmi rendszer alapanyagaként. Szomorúan konstatáltuk, hogy a gyönyörű kikötőhelyek mind oda lettek, a Nemzetközi Dunatúra tábornak kétévente otthont adó sporttelep megközelítése komoly harci feladat lesz.

Az esti tábortűz most sem maradhatott el, köré ülve elmerengtünk a szemünk előtt zajló változásokon. Robi által készített forralt bort szürcsölve próbáltuk kitalálni, hogy az alkonyatban mesterséges, de mégis szép színekben úszó szállodahajó, milyen messzi vizekre poroszkál ilyen méltóságteljesen.  Ahogy a parázs lassan elvesztette ragyogását, úgy mi is behúzódtunk sátrainkba, a hálózsákunk melegébe. Álmunk nem tartott sokáig, mert éjfél után pár perccel a rend őreinek autója teljes díszkivilágításban parkírozott le mellettünk. Újabb ellenőrzés? Csak részben. Este folyamán valaki vízbe vetette magát az Esztergomot Párkánnyal összekötő hídról, érkezésüket ennek köszönhettük. Kérdéseikre elmondtuk, hogy nem láttunk és nem hallattunk semmit, majdnem három kilométerrel lejjebb ütöttük fel tanyánkat.

Morogtunk a felborított éjszaka miatt, majd másnap délután döbbenettel szembesültünk vele, hogy az Esztergomi mentőállomás köztiszteletben álló vezetője vetett végett életének. Bajtársai szerint a frissen kinevezett régióvezetőnek pszichés nyomását nem bírta már elviselni. Természetesen ezt politikai oldalról azonnal cáfolták. Mi nem tudhatjuk az igazságot, de így már teljesen más megvilágításba kerültek az éjszaka történései.

Reggel ismét a sóderrel megrakott vontatmány csattogására ébredtünk. Furcsa az egész, mert nem sok teherhajó maradt a magyar flottában, és a kotrás is jó ideje megszűnt már. Idejét se tudjuk, hogy mikor találkoztunk velük a magyar Dunán utoljára. A jelek szerint a közelben most mégis mederkitermelést végeztek. Nem is kellett sokáig csorognunk, a Helembai-sziget alsó csücskénél megtaláltuk a tettest. A kotró kis bárkát rakodott éppen, nem túl nagy kapacitással.

A rácsodálkozás hamarosan folytatódott egy narancssárga színekre festett szárnyashajó képében. Sajnos az utolsó járatok egyikének tiszteleghettünk, ugyanis ezen a hétvégén szűnt meg végleg a magyar szárnyashajózás, ezzel túránkat is történelmivé téve.  A MAHART éppen 63 éve, 1962 október 8-án indította meg, Budapest-Mohács útvonalon az első szárnyashajó-járatot. Fénykorát az 1970-es és 80-as évek jelentették, a járatok Bécsig jutottak, majd a 90-es években, a gazdasági és politikai változások miatt a forgalom folyamatosan csökkent, üzemeltetésük egyre kevésbé volt gazdaságos. 2019-ben, bár tervben volt a flotta megújítása, ez nem járt eredménnyel. Ahogy az egész magyar  hajózásra, úgy a szárnyashajókra is lassú halál várt. A tenger-, a Duna-tengeri hajózás, az áruszállító flotta, a kofa-hajók a rendszeres al-dunai és menetrend szerinti Budapest-Visegrád-Esztergom személyhajók, a dicső múlt könyveinek lapjaira kerültek.

Elmúlás, és változás. Ezek a szavak emelték más szintre három napos vállalkozásunkat. 80-70-60…ezek a számok jövőre érnek el minket. Az alkony, ami elkerülhetetlen, olyan mint az ősz, a csendes elmúlás kapuja. A tavasz viszont az új remény ideje, a természettel együtt mi is újjászületünk majd.