Ezen az oldalon túrák leírását találod
Tavaszi Beevezés - Duna
Dunaalmás - Budapest
2024. március 15-17.
A megszállott evezős egész évben a vízen van, mert a természet minden évszakban elhalmozza a maga csodáival. Minden felszerelés, és öltözet kérdése. Így volt ez akkor is, amikor télen jégzajlástól voltak hangosak a folyók, és most sincs másképpen, amikor lassan el is felejthetjük a hideg hónapokat. Utóbbi okán talán egyre többen tolják ki a határokat, szemben a tengeri kajakok előtti időszak maroknyi, elszánt mohikánjával. Akinek nem csak a sportról szól a vizek csapkodása, hanem az ősi közegben, mint részt, önmagát is keresi, annak nélkülözhetetlen a vadkemping, a túrák varázsa. Az első csodás januári evezés után az ilyen ember lesi, figyeli, hogy mikor hagyhatja el először több napra a szárazföldet.
Idén március idusán jött el ez a pillanat, amikor néhány igazi "tengeri medvével", mint forradalmi ifijak elindultunk szenvedélyünk csillapítására. Minden résztvevőnél legalább 50 év folyami tapasztalat gyűlt már össze, így tényleg illusztris a kompánia. Közös bennünk az is, hogy mind a négyünk életében, a Duna meghatározó szerepet élvez. Sok-sok vízen eveztünk már, de mai napig is az "Öreg Hölgy" dobogtatja meg leginkább szívünket. Korunkból adódóan, bár fiatalosan húzzuk a lapátokat, azért az elmúlás is szóba kerül. Egyöntetű a vélemény, hogyha egyszer majd menni kell, mindenki azt szeretné, hogy a szeretett folyó ragadja magával hamvait.
Március 14. - A túrafelszerelések előkerülnek a garázsból, válogatok, tisztogatok, ellenőrzöm őket. Rutinosan és szisztematikusan kerül minden a vízhatlan zsákokba, majd az autóba, és végül kajakom a csomagtartóra. Készülünk a hűvösebb időre, ezért Feleségemtől elkunyerálom meleg hálózsákját, ami jócskán megnöveli a csomagok térfogatát. Ő most nem jön, kivárja még a melegebb időt. Azért kiveszi részét a túrából, el nem engedne friss rántott hús nélkül. Szeretettel érdeklődik csomagom tartalma iránt nehogy kihagyjak valamit, és mint mindig, most is talál hiányzó tételt, amire nem gondoltam.
Március 15. - Talpra magyar, hí a Duna…pattanok ki reggel 6-kor az ágyból. Egy utolsó alapos mosakodás, fogmosás, a kikészített ruhák felrángatása, a vese melegítőt se kihagyva. Valahogy ez nagyon belém ivódott, amikor egykori edzőm, Rapcsák Károly 1000 guggolással jutalmazta hiányát egy márciusi vízi edzésen. Valljuk be igaza volt. Használatának előnyei vitattathatatlanok a hűvösebb időben történő sportolásnál. Rántott húsos szendvicsek és az elmaradhatatlan meleg tea elkészítése életem párjának, már végeztem is a reggeli előkészületekkel. Kicsit hűvös van, de süt a nap és ezt jó jelnek veszem, amikor 7-kor beindítom a motort, és elindulok az első találkahely felé. Mindenki kihasználja az ünnepet, ezért kora reggel üres az út. Negyedórával előbb érkezem a Római partra, de Kristóf és Robi pár perccel így is megelőz. Miközben teljes menetfelszerelésemet átpakoljuk barátom autójába, egy kisbusz parkol mellénk, tetején egy kenuval. Ez itt erre felé nem szokatlan, de hamar kiderül, hogy a házaspárnak a kocsi belseje is tele van felszereléssel, túrára indulnak. Jó eső érzés kerít hatalmába, - talán mégsem vagyunk "őrültek".
És itt muszáj megállnom egy gondolatra. Igen, sokszor hallok hasonló jelzőket kívülállóktól, de akár baráttól, családtagtól is. Nem rossz szándékból, csak nem tudja elképzelni, ami nekem természetes. És ezen emberek arcán látom, hogy közben felteszi magának a kérdést, hogy Ő miért nem cselekszik hasonlóképen? Mert tulajdonképpen nem ítél, hanem Ő is vágyakozik. Vágyik egy olyan dologra, ami belülről jön, ami ott van Homo Sapiens génjeinkben. Van, aki egyszerűen csak fél, vagy ez az egész nomádizmus komfortzónán kívüli, esetleg csak egy szikra hiányzik. Minden esetben csak egy kapcsoló átbillentésének kérdése. Ennyiben különbözünk.
Újdonsült ismerőseinknek segítünk hajójukat leemelni. Persze, hogy azonnal van közös téma, főleg ők érdeklődnek. Jó negyedórás csevegés veszi kezdetét, melynek végén telefonszámot is cserélünk. Felfele indulnak, cél az Ipoly alsó szakaszáig való eljutás. Drukkolunk Nekik.
Mi most a könnyebb utat választjuk, indulunk tovább Dunaalmásra, ahol már vár negyedik túratársunk, Attila Salgótarjánból. Innen fogunk vissza evezni Budapestre, kényelmes 3 nap alatt. Nagy az öröm, mert a tavalyi TID túra óta csak Kristóffal találkoztam, a többiekkel néha telefonon értekezünk. Ennek ellenére se totojázunk, a sztorizgatást későbbre hagyjuk. A folyó partján pakolunk, így szíve szerint már mindenki vízen lenne. A motyót gyorsan elrejtjük a hajókba, de azért a reggeliről sem feledkezünk meg. Közben egyre többen gyűlnek körénk az alámási parton, ki gyerekkel, ki kutyával érkezik. Kedvesek, és érdeklődők, van, aki le is fényképez minket, persze pózerkodunk. A már említett hozzánk történő viszonyulás ismét megerősítést kap. Irigységet, megvetést persze senkin nem érzek. Inkább azt látom, hogy csodabogarakként tekintenek ránk. Biztos ilyenkor akarunk mi táborozni? - Minden rendben lesz, tudjuk mit csinálunk - nyugtatjuk meg a jelenlévőket. Igazán persze nem értjük az aggodalmat. Mi történhet, amikor ragyog ránk a nap, a folyó alig fodrozódik, a parti füzek rügyei kipattantak, a madarak vidáman énekelnek, a tolóhajó méltósággal végzi a dolgát hegymenetben. Hív a Duna, s amint vízre szállunk átölel, minden megnyugszik, hajótest alatt halk csobogás, a pulzusunk lecsökken - számunkra éppen megáll az idő. Ez a hazatérés pillanata. Nem kell kérdezni, tudom, hogy mind a négyen erre gondolunk. Érthető, hogy szótlanul, egymástól kicsit eltávolodva tesszük meg az első kilométereket. Amikor később hajóink egymás mellé csúsznak, sóhajok szakadnak fel, mert nincsenek szavak. Az Imák a folyó istenéhez szólnak. Kétszer is megállunk pár percre a szlovák oldali parton, de nem sokat időzünk, élvezzük a víz nyugtató hatását. A csendes folyót csak néhány méltósággal közlekedő uszály hulláma borzolja fel, más vízi alkalmatosságnak se híre, se hamva. Csak mi vagyunk, s körülöttünk az anyatermészet. Az égen cirrus felhők festik az égre a várható időjárásváltozást. Az élesen tiszta levegőnek köszönhetően már messziről feltűnik az esztergomi Bazilika frissen felújított kupolája. Elérve a megbékélés jelképének számító Mária Valéria hidat, a Főszékesegyház már teljes valójában uralja a teret. A fények is megváltoznak, aranysárgába öltöztetve az épületegyüttest. Itt az ideje, hogy táborhelyet keressünk. 2 kilométerrel lejjebb, éppen a Garam torkolatával szemben, egy sóderes parton húzzuk partra hajóinkat. Elérkezett az év első sátor állítása, majd az első bográcsos elkészítése. Mire berendezkedünk, a napkorong éppen eltűnik a párkányi fűzfák mögött, felvonva táborunkig érő arany hídját, az égboltra szürke, kék narancs ezernyi árnyalatát hagyva maga után. A tűz már vidáman lobog, a bográcsba készülő pörkölt finom illata bejárja kicsiny tanyánkat. Mindenki kiveszi részét a munkából. Kristóf a főzést vállalta magára, Robi a rőzsét gyűjti, Attila a krumplit hámozza, én pedig mindezt megörökítem. Körül üljük alkalmi szentélyünket, és várjuk, hogy elkészüljön a nagy mű, közben a múlt szép pillanatairól beszélgetünk.
Mi most a könnyebb utat választjuk, indulunk tovább Dunaalmásra, ahol már vár negyedik túratársunk, Attila Salgótarjánból. Innen fogunk vissza evezni Budapestre, kényelmes 3 nap alatt. Nagy az öröm, mert a tavalyi TID túra óta csak Kristóffal találkoztam, a többiekkel néha telefonon értekezünk. Ennek ellenére se totojázunk, a sztorizgatást későbbre hagyjuk. A folyó partján pakolunk, így szíve szerint már mindenki vízen lenne. A motyót gyorsan elrejtjük a hajókba, de azért a reggeliről sem feledkezünk meg. Közben egyre többen gyűlnek körénk az alámási parton, ki gyerekkel, ki kutyával érkezik. Kedvesek, és érdeklődők, van, aki le is fényképez minket, persze pózerkodunk. A már említett hozzánk történő viszonyulás ismét megerősítést kap. Irigységet, megvetést persze senkin nem érzek. Inkább azt látom, hogy csodabogarakként tekintenek ránk. Biztos ilyenkor akarunk mi táborozni? - Minden rendben lesz, tudjuk mit csinálunk - nyugtatjuk meg a jelenlévőket. Igazán persze nem értjük az aggodalmat. Mi történhet, amikor ragyog ránk a nap, a folyó alig fodrozódik, a parti füzek rügyei kipattantak, a madarak vidáman énekelnek, a tolóhajó méltósággal végzi a dolgát hegymenetben. Hív a Duna, s amint vízre szállunk átölel, minden megnyugszik, hajótest alatt halk csobogás, a pulzusunk lecsökken - számunkra éppen megáll az idő. Ez a hazatérés pillanata. Nem kell kérdezni, tudom, hogy mind a négyen erre gondolunk. Érthető, hogy szótlanul, egymástól kicsit eltávolodva tesszük meg az első kilométereket. Amikor később hajóink egymás mellé csúsznak, sóhajok szakadnak fel, mert nincsenek szavak. Az Imák a folyó istenéhez szólnak. Kétszer is megállunk pár percre a szlovák oldali parton, de nem sokat időzünk, élvezzük a víz nyugtató hatását. A csendes folyót csak néhány méltósággal közlekedő uszály hulláma borzolja fel, más vízi alkalmatosságnak se híre, se hamva. Csak mi vagyunk, s körülöttünk az anyatermészet. Az égen cirrus felhők festik az égre a várható időjárásváltozást. Az élesen tiszta levegőnek köszönhetően már messziről feltűnik az esztergomi Bazilika frissen felújított kupolája. Elérve a megbékélés jelképének számító Mária Valéria hidat, a Főszékesegyház már teljes valójában uralja a teret. A fények is megváltoznak, aranysárgába öltöztetve az épületegyüttest. Itt az ideje, hogy táborhelyet keressünk. 2 kilométerrel lejjebb, éppen a Garam torkolatával szemben, egy sóderes parton húzzuk partra hajóinkat. Elérkezett az év első sátor állítása, majd az első bográcsos elkészítése. Mire berendezkedünk, a napkorong éppen eltűnik a párkányi fűzfák mögött, felvonva táborunkig érő arany hídját, az égboltra szürke, kék narancs ezernyi árnyalatát hagyva maga után. A tűz már vidáman lobog, a bográcsba készülő pörkölt finom illata bejárja kicsiny tanyánkat. Mindenki kiveszi részét a munkából. Kristóf a főzést vállalta magára, Robi a rőzsét gyűjti, Attila a krumplit hámozza, én pedig mindezt megörökítem. Körül üljük alkalmi szentélyünket, és várjuk, hogy elkészüljön a nagy mű, közben a múlt szép pillanatairól beszélgetünk.
Este 9 óra, mire a fagyos húsból elkészül a vacsora. Előkerülnek csajkáink, és újfent megállapítjuk, soha ennél jobb várakozást. 10 órakor már sátrainkból küldjük szeretteinknek a jó éjt üzeneteket, hátha átadhatunk valamit e csodálatos nap érzelmeiből.
Március 16. - Hajnali ébredés az eső kopogására. Valahogy szeretem ezt a megnyugtató hangot, tudom, hogy még aludhatok. De ezt egy másik kis gonosz hang nem hagyja - megint nedvesen csomagolod el a sátrat - ismételgeti. Ezután az osztrák Dunára igyekvő Linz motoros hangos dohogása veri ki az álmot a szememből - később kiderül a többiekéből is. Jó ideig hallható, ahogy küszködik a sodrással. Nem is forgolódok sokáig, reggel 6-kor már egy völgymenetben haladó holland áruszállítót fotózok. A meleget adó napocska, most nem mutatja magát, valahol megbújik a szürke felhők mögött.
Ébred a tábor, mindenki korán kel. Sziszegve gyulladnak be a gázfőzők, itt tea, amott kávé készül, majd reggeli. Fejünk fölé tekintve félő, hogy eső isten, megint meglátogat, ezért szorgos csomagolásba kezdünk. Nincs még 9, amikor már vízen vagyunk. Vitorlás dzsekiben, hullámköténnyel kezdem a mai napot, érzem, hogy szükség lesz rájuk. Neptunusnak is rossz éjszakája lehetett. Megrázta szakállát, majd háromágú villájával felszántotta a folyó vizét. A Duna közepén érezzük már haragját, megérkezik a szokásos "helembai" szél, jókora hullámaival, természetesen szemből. Szerencsére tapasztalatból már tudom, hogy szigetet elhagyva könnyebb lesz az evezés. A kenut viszont nehéz ilyenkor egyenesbe tartani, ezért Kristófék a szél felőli oldalra húzódnak, a kovácspataki partok védelmébe. A tengeri kajakot csak irányba kell tartani, és még néhány fotót is megengedhetek. Az Ipoly torkolatánál már egész nyugodt vízen evezünk. - Vajon merre lehetnek újdonsült ismerőseink a Rómairól? Másik elgondoltató kérdés erre a délelőttre: Hova lett a szobi komp? Egyik parton sem horgonyoz már, a parti büfé is zárva tart. Azért kikötünk, mert ivóvizet kell vételeznünk, és ha már a szárazföldön járunk, lapátokkal a kezünkben meglátogatjuk a helyi "melegedőt" is. Kívül-belül emelkedik a hőérzetünk, a helyi erők felélénkülnek érkezésünkre - megint a csodabogár effektus.
Javul az idő, ezért nem veszem már fel a hullámkötényt. Pilismarótra érve Kristófék gyors kikötés mellett döntenek, én velük maradok partközelben, nem mérve fel a másik oldalon haladó motoros éppen ide érő hullámait. Mire feleszmélek, már nincs időm kellően korrigálnom helyzetemet, így egy jó adag hideg manna landol az ölemben. Amatőr hiba. Én is kikötök, és száraz ruhát veszek, még társaim jól szórakoznak sutaságomon.
Zebegény partjainál egy narancssárga kenu tűnik fel árral szemben lapátolva. Ahogy számítottam, újra találkozunk. Elismerően gondolok a teljesítményre, amivel új ismerőseink átküzdötték magukat a Nagymaros és Zebegény közötti nehéz szakaszon. Ezerszer már, de még mindig felemelő áthaladni a Börzsöny és a Pilis vonulatai között áttörő Dunán. Nem véletlen választották egy szavazáson Magyarország legromantikusabb helyének. Ezen a pár kilométeren egyszerre érezni a természet erejét és a történelem emlékeit.
Hamarosan újabb "nagy" találkozás részesei vagyunk, amikor szinte egyszerre kötünk ki a nagymarosi büfé előtt "Dunarémével", alias Vasenszky Szabival. Újabb, megszállott vízen járóval bővül társaságunk egy ebéd erejéig, majd elhagyva a festői Dunakanyart, közös lapátolással a szigetcsúcsig. Jó lesz igyekezni, mert Salamon töke hamarosan működésbe lép a fellegvár alatt. Elbúcsúzunk Szabitól és befordulunk a Szentendrei Dunaágba. Tudom sokszor emlegettem, hogy ilyenkor haza érkezem. Ide köt a gyerekkorom, megannyi kaland, a nyári táborozások, az élő vízen megtett első méterek, a reggeli ébredések, amikor szobám falán játékosan visszaverődött a csillogó Duna. Minden szépségét őrzőm azóta is szívemben. Mikor szüleimre gondolok, kik szintén a folyót választották örök nyughelyüknek , gyengéden, de elered az eső, mint minden szomorú pillanatban.
Elhagyjuk Dunabogdányt is. A nap ismét alacsonyan jár, ezért kedvenc Duna-szakaszomon a súrló fények mesés aláfestést adnak az elmélyüléshez. Mivel itt messze vannak a faluk, a természet is őriz még valamit az ősi múltból. Ez a zátonyvilág megannyi élőlény költő-, és lakhelye. Szinte nekimegyünk a Pilisnek, a horizonton feltűnnek a Vöröskő és a Nyerges ormai. Zöld folyosóval szegélyezve olvad egybe víz, hegy és ég, számomra nehéz ennél szebbet alkotni. Ebben a kanyarban rejtőzik az általam "Madárszigetnek" elnevezett földdarab, rajta egy bájos táborhellyel. Szeretnénk itt megpihenni éjszakára, de a téli árvíz által hátra hagyott iszapot még nem mosta le az eső. Fájó szívvel, de lejjebb csorgunk Tahi határába, Kristófék családi táborhelyére. Nincs kivetni valónk ellene, mára itt ütünk tanyát. Mire felállítjuk a sátrainkat, Robi még világosban meggyújtja a tüzet. Fűtőanyagban nincs hiány, mert a nagy víz bőven hagyott uszadékfát. A nap most a Vöröskő lábánál hagyja el a látóhatárt, újból velünk szembe. Ekkora kanyart vett a folyó Esztergom óta. Naplemente extrákkal, ahogy rétegfelhők törik meg a lenyugvó égitest vöröses fényét. Az Istenek hídja most kicsit sötétebb, izzik, mint a tábortüzünk, sárgás lángokat keverve az égi átjáróba. Kellemes este, jó barátokkal a tűz melegénél, ez az, amit nem kell nagyon magyarázni. Még kilenc óra sincs, mikor elbújunk meleg hálózsákjainkba.
Március 17. - Tegnap eső, ma erős szél - ami később viharossá fokozódik - ébreszt zavaros álmaimból. Ezen az éjszakán valahogy nem találtam a kényelmes pozíciót. Reggel 6-kor bújok ki ismét a szélvédett menedékből. Nem bánom meg. A kitisztult időben micsoda napfelkeltében van részem. Az életet adó égitest ma a tótfalusi templomtorony mögött emelkedik a horizont fölé, útját a szemközti part erdősávján követem, ahogy egyre magasabban festi meg a sötétzöld leveleket aranylóan, zöldesbarnára. Ehhez a sóderes fövenyen pihenő hajóink nyújtják az előteret. Hamarosan minden fényárba borul, sátraink üde zöld füvön tanyáznak, alatta a meleg ezüst sóder, mögötte a kékesen hullámzó víz, majd a rügyeket bontó füzek ismét zöldben, mögötte a még téli álmot alvó erdők lomb nélküli barnás világa, és a kristálytiszta kék ég, aminek fenségét csak egy-egy hófehér bárányfelhő, valamint egy narancsos bibéjű fehér szirmú virágait előttem bontogató fiatal fa tör meg, már-már giccses harmóniában. Ma lassabban ébred a társaság, nem sietünk, csupán 20 km van hátra. Nyugodtan telik a reggel, Robi serpenyőjében sül a szalonna, illata bejárja a tábort, mindenki megéhezik. Sátraink összecsomagolása nem kis mutatvány, mindent visz a huzat. 9 óra után szállunk vízre, a szél nagyon erős, de legalább északnyugatról fúj, ami esetünkben oldalhátszelet jelent, így folyamatosan nyom minket a szigeti oldalra. Kenusainknak ma még nehezebb dolga van, mint előzőnap, ezért Attilával végig közelükben maradunk. Az időjárás gondoskodott róla, hogy három nap alatt zanzásítva kapjunk minden jót, ami elérhet egy túrán. Bőrpirító napsütést, esőt, szembe szelet nagy hullámokkal, és most ezt a viharos folyót. Valahogy nem beszélgetünk annyit, mindenki befele fordul a kis világába, közeleg a túra vége, és a hála, amiért újból itt lehettünk. Köszönetet érzünk feleségeink iránt is, akik elviselik mehetnékünket és támogatnak minket útjainkon. A kajakokba szinte nem is evezünk, mégis jó tempóban haladunk, ahogy a förgeteg belekapaszkodik felsőtestünkbe. Megállapítjuk, hogy a vegetáció jelentősen változott mióta vízen vagyunk, úgy érzékeljük minden zöldebb. Leányfalu partjainál is ez a látvány fogad, ahol éppen elhaladunk. Kémeim jelentették, hogy Zsóka is kinyitotta a Gombát, a Leányfalui hajóállomás árnyékában megbúvó kultikus helyet. A Duna közepéről látjuk a sürgés-forgást, virtuálisan integetünk, nem kötünk ki, ez ma nem az a nap. Szokásos fotó, amit minden pócsmegyeri oldalról készült képeslapon láthatunk: Duna, a partifüzekből előbukkanó kikötő épület, a Pilis hullámzó lankái, balról a Nyerges, jobbról a Vöröskő, és az ég. Télen-nyáron, ősszel-tavasszal, ugyanaz a beállítás, mégis megannyi hangulat. A megyeri oldalban a Kacsa-sziget, a másik nagy kedvenc, emlékek mesélője. Alig ereszkedünk tovább, tekintetem a jobb parton állapodik meg, előttem az elhagyatott szülői ház, semmit sem változott. Szigetmonostori révnél Kajner Gyurira gondolok, hogy ismét meg kell látogatnom, mert a tavaly vett kajak lapátja nem kímélte az ízületeimet. Jé, ez itt már a Papsziget. Vajon mi a helyzet a régi barátokkal, a Szabad Csapatokkal? Szentendre templomtornyai is hálásak ezért az időért. Legszebb fényükben ragyoghatnak, bájos szépségüket fordítva a Dunán közlekedő felé. Budapest határában megélénkül a forgalom, motorosok, Jetski-sek és néhány evezős, kezd élni a víz. Elhaladunk a Lupasziget mellett, majd a Megyeri-híd alatt, és lélekben felkészülünk a kikötésre. Elérve a sziget déli csücskét a part felé húzódunk, ezt itt a nulla kilométer, utunk végállomása.
Négy fáradt, de nagyon elégedett ember, szívük telve melegséggel. Vár még ránk egy kis logisztika, ezzel telik a következő néhány óra. Mire autóinkat a Római partra vezényeljük, megérkeznek fiatal kenus barátaink, keretbe foglalva ezt a 3 napot. Nem volt megbeszélve, de a láthatatlan kéz így irányította.
Búcsúzunk, de nem fájó szívvel. Tudjuk, hogy hamarosan a vízen újra találkozunk. Egyet kívánok mindannyiunknak, legyen ez töretlen fiatalos lendülettel, sokáig egészségben, békességben.
