Ezen az oldalon túrák leírását találod
TID 65 (Ingoldstadt-Budapest)
Nemzetközi Dunatúra 2022
Ez a beszámoló a Happy for 2 hajónaplója alapján készült (A könyv pdf formátumban is letölthető)
Fotók: S.Csilla; Csoportkép Gottfried Molz
Bevezető
TID – Tour International Danubien, azaz a Nemzetközi Dunatúra. Európa, és talán a világ leghosszabb és legrégebbi vízitúrája, amely szervezett keretek között zajlik. Ezért is hívják „kerettúrának”, ahol a szervezők biztosítják a szakaszok beosztását, de minden részvevő Önellátó. A 2455 fkm-es regatta, a németországi Ingolstadból indulva éri el a Fekete tengert, évről-évre. 1956-ban, amikor lelkes szlovák és magyar kajakosok megalapították a baráti túrát, még csak Pozsony és Budapest között eveztek. Majd időről-időre nőttek a távok és vált igazi nemzetközi kalanddá, jóval előbb egyesítve a Duna menti népeket, majd Európát, mielőtt az Unió megalakult volna. Később a túrához a világ más tájairól is csatlakoztak. A 65. TID, amiről ez a kis írás igyekszik képet festeni, tulajdonképpen már a 67. lett volna, ha most először nem maradt volna el kétszer is, melynek oka 2020-21-es világjárvány volt. A bezártság után 2022-ben újra vízre szállhatott a színes nemzetközi mezőny. Nem, ez nem verseny. Itt maximum a kikötésért, a vízreszállás körüli tolongásban, vagy a jobb sátorhelyekért versengünk. De ez is csak a túra első napjaiban volt megfigyelhető. Később már mindenki lenyugszik, és átadja magát a természetnek, elkezdi belső utazását. A szúrós tekintetetek mosollyá szelídülnek, és mindenkinek lesz egy jó szava a másikhoz. A túratársak egymásra támaszkodnak. Mindenki segít mindenkinek. Természetesen megfigyelhető a nemzetek habitusából eredő különbségek. De ettől szép, hogy figyelhetünk, és tanulhatunk egymástól. Megfigyeléseink szerint, 2-3 hét után, már ezek a különbségek is eltűnnek. Akik ennyi időt együtt eveznek, ott kialakul a kölcsönös tisztelet.
Június 23. (-1 nap) – Indulás előtt
A felkészülés – Az első találkozás – A majdnem elfelejtett ajándékok
Sok-sok mínusz nap sorolhatnék, hiszen már télen megkezdtük a felkészülést a 65. Nemzetközi Duna Túrára. Sőt! A filmet visszatekerhetnénk 2017-ig, amikor olyan bemelegítő túra gyanánt, végigeveztünk a Duna magyarországi szakaszán. Pár év elteltével végre meghoztuk a döntést: Ha 2 év kihagyás után újra lesz TID, akkor ott leszünk a résztvevők között, és megkezdjük Európa Kékszalagjának végig evezését. Hideg téli estéken, Duna túrákkal kapcsolatos videókat néztünk, gyűjtöttük az információkat. Aztán 2022. február 17-én, amikor megnyílt a regisztráció, még aznap kitöltöttük jelentkezési lapjainkat.
Ettől a pillanattól kezdve mindennapjaink részévé vált a felkészülés. Először is vettünk egy hajót, kifejezetten erre az útra. Ütött-kopott, de a célnak nagyon is megfelelt. Aztán lett egy új sátrunk, mert úgy láttuk, hogy erre a túrára a meglévők nem megfelelők. Kellett plusz 1 mentőmellény az osztrák zsilipek miatt. Vásároltunk két új vízlepergetős táskát is. Nem akartunk se hordózni, se zsákban turkálni. Mivel kenuval mentünk, így a jól kialakított 90l-es táskákban el kellett, hogy férjen 1 heti ruha, cipő, hálózsák, derékalj (az enyémben egyéb túrafelszerelés is). A legvégén két új kenulapáttal lettünk gazdagabbak, a pénztárcánk pedig rövidebb, de a kompozit anyagból készült, állítható evezők nagyon nagy szolgálatot tettek utunk során.
No, de vissza június 23-ra. Délután 4-re volt megbeszélve, hogy a hajókat és a csomagokat eljuttatjuk a BKV sporttelepére, Csillaghegyre. Kaotikusra sikeredett ez a napunk, mert délelőttre rengeteg elintézendő maradt az utazáson kívüli dolgokra, és a pakolás is messze volt még a 100 százaléktól.
Valahogy mégis összehoztuk, és úgy fél öt magasságában, hajónkkal a kocsi tetején, begurultunk a vízitelepre. Itt találkoztunk először leendő túratársainkkal, akik a német szakaszon tartottak velünk. Rövid ismerkedés és eligazítás után, a hajók felkerültek a trélerre. Legnagyobb meglepetésünkre, még egy - a miénkhez megszólalásig hasonló – kenuval egyetemben.
Csomagjainkat is kipakoltuk, ezek a buszban lettek elhelyezve. Gyors búcsúzkodás után irány haza, mert néhány apró, magyaros ajándékot még vásárolni kellett, leendő TID-es ismerőseinknek. Másnap reggel 6-ra volt megbeszélve az indulás, így igyekeztünk, még pár órát aludni.
Néhány szó a hajóról. Használtan vettük kéz alatt, négy alu evezővel. Szerkezetileg rendben volt, de az orrán és a farán voltak anyaghiányosságok. Lyukas viszont nem volt, víz sehol nem jött be rajta. Az anyaghibákat műgyantával pótoltuk, a nagyobb repedéseket, üvegszállal és műgyantával kezeltük. (Ezekből egy kis javítókészletet is összeállítottunk az útra)
2017-es Duna túránkon, amikor a magyar szakaszt eveztük végig, a hajónk neve Happy volt. Jó élményeink nyomán új hajónk a „Happy for 2” nevet kapta. A napokig tervezett, vidám feliratot, sajnos a nyomdában nem színhelyesen nyomtatták, így nem igazán érte el azt a hatást, amit szerettünk volna. Azért büszkén ragasztottuk fel a kontúrvágott matricát.
Az első és a harmadik ülést kiszedtük, ezen a túrán feleslegesek voltak. A csomagokat így optimálisabban tudtuk elosztani. A hajó farán fúrtunk egy lyukat a zászló-talp rögzítésének. Más átalakítást nem végeztünk.
Június 24. (0 nap) – Az utazás
A magyar csapat – Strauss és az idő múlásának sajátos számolása – Pálinka, sör, és krumpli saláta
Bíborvörös napfelkeltében indultunk otthonunkból. Autónk még egyszer annyi csomaggal felpakolva, mint amit leadtunk előző este. Lesz mit konszolidálni majd Ingolstadtban.
A BKV telephelyéről, valamivel reggel 6 után gördült ki 20 személyes kisbuszunk, 10 fő harc edzett vízi vándorral. Judit, Marcy, Eszter, feleségem Csilla, Robi, Kristóf, B.Zsolt, Sz.Zsolt, Attila, Józsi és Én. Az eredetileg regisztrált túratársaknak, alig a fele. De ez micsoda fél… Gyorsan ment az ismerkedés, a sztorizások hamar beindultak. El is kellett valahogy ütni az időt, hiszen 12 órás út várt ránk. A vontatmánnyal nem haladhattunk 80 km/óra felett. Bár a busz csak fél házzal közlekedett, így is alig fértünk el a rengeteg csomagtól. Mögöttünk Robi, és Kristóf ült. Még Tatabányáig sem értünk, már mindent tudtunk róluk, és rekeszizmainkat is alaposan megdolgoztatták. Eszter arcán még némi aggodalom, hiszen a német nyelv tudójaként, és a BKV SE tagjaként, ő kapta meg a felelősséget kis csapatunkért. Őt B.Zsolt támogatta, aki már másodszor evezi végig a német Duna szakaszt. Sz.Zsolt még csendes megfigyelő, de felesége Marcy igazi társasági emberként folyt bele a beszélgetésekbe. Judit szintén nyitottan, de kellő higgadtsággal fejtette ki véleményét. Férje Attila, Józsit, a sofőrünket próbálta szóval tartani. Egyszóval, könnyen oldódott a társaság. Mindenki érezte, hogy a következő több, mint egy hétben egymásra leszünk utalva.
Elérjük Bécset, már 1 hetet jöttünk, elérjük Passaut, már 2 hetet jöttünk, megérkezünk Ingolstadba, már 3 hetet jöttünk. Én így számoltam a hosszú buszos út megtett kilométereit, összevetve a vízen evezendő idővel. 1. hét Németország, 2. hét Ausztria, 3. hét Szlovákia-Magyarország.
Ausztrián keresztül jövet, Strauss melódiái szóltak a fülemben. Kezdtem lelkileg hangolódni a Kék Duna keringő dallamával. St. Pölten, Melk, Linz, az autópályáról csak sejtettük, hogy hol kanyarog a folyó. Majd Németországban, már háromszor is átkeltünk a Dunán. Passaunál, Deggendorfnál, majd Regensburg előtt. Mindannyian az ablakokban lógtunk. Látni akartuk, hol fogunk majd evezni.
Mire befordultunk az Ingoldstadti Faltboot klubba, már nagyon sok sátor, kajak, és parkoló autó jelezte, hogy jó helyen járunk. A német szervezőknek nem igazán tetszett, hogy közvetlen a főépület elé parkoltunk, persze ezt mi nem akartuk megérteni. Bárány Jóska (a szlovák szervező) felesége sietett a segítségünkre, és fordított közöttünk. Az eredmény egy gyors kipakolás lett, mert lógott az eső lába, és a busszal is el kellett hagyni a telepet.
A sátrak állítása, már szemerkélő esőben történt, de sikerült mindenkinek zökkenőmentesen abszolválni a beköltözést. Eső ide vagy oda, a csapatépítés megkezdődött. Először néhány kupica hazai pálinka kíséretében, majd a klub büféjének oldalában felállított sörpadokhoz szervírozott kolbász és sör mellett. Persze a krumpli salátáról nem feledkeznék meg, csak eme nemes bajor étel még sokszor kap szerepet túránk során. Az utolsó sört, már ajándékba mérte a személyzet. Innentől kezdve nem csak honfitársainkkal zajlott a diskurzus. A nemzetközi kapcsolatok építése megkezdődött.
Este 11 körül tértünk nyugovóra vadonatúj sátrunkban. Éjszaka esett az eső, de jó is volt ez így. Legalább sátrunk átesett az első éles teszten, amin tökéletesen vizsgázott. A választás okairól és a WargLitio3-ról szerzett tapasztalatokról, külön cikkben írtam.
Németország
Június 25. (1. nap) Ingoldstadt
Vendéglátóink – Ingold, a Duna királyának nyomában – A bajor Afrika – 65. TID megnyitó
Komótosan keltünk az éjszakai eső után. A klub szépen rendbetartott gyepje, üdén zöldelve köszöntött minket. A „FaltbootClub Ingolstadt” már 102 éve szolgálja a víz szerelmeseit, és egyben otthont ad a Nemzetközi Duna Túra rajtjának. Ebben az évben is több mint 160 evezős vágott neki a német Dunának. A szervezőkkel, és a kiszolgáló személyzettel együtt lehetünk 200-an. És mind elfértünk. A kiszolgáló épületek is állták a sarat. Mindez gyönyörű környezetben. Bár nálunk is elkezdtek kiépülni úgynevezett vízitúra pontok, azért van még mit tanulnunk. A Római parton lehetett anno ilyen pezsgő vízi élet.
Mire rendbe szedtük magunkat, és elfogyasztottuk a reggeli teánkat, már délelőtt 11 óra volt. Ez a nap a 65. TID megnyitójának a napja. A hajók még a szárazon várták az indulást. Felragasztottuk az esemény matricáját, és felszereltük a nemzeti lobogónkat. Ez a nap jó alkalmat adott egy kis városnézésre. Gyalog indultunk a 2-3 kilométerre található városközpont felfedezésére. Az első hidat a gáton közelítettük meg, majd áthaladva alatta, elértük a Klenze parkot. Itt található, a ma hadtörténeti múzeumként üzemelő. Ingoldstadti erőd, ahol az első világháborúban megsebesült Charles de Gaulle-t tartották fogságban.
A Donausteg gyaloghídon sétáltunk át az óvárosba. A XV században, közvetlenül a Duna partján épült „Új Kastélynál” léptünk be a városfalon belülre. A legenda szerint, Ingoldstadt a „Duna Királynak ajándéka”. A legenda azt is tudni véli, hogy a Duna királyát „Ingoldnak” hívták. Ugye összeraktuk?
A kastély udvarán gyönyörűen díszített ágyúkat, és egy nagy hajó horgonyt láttunk. Tökéletes hely az első szelfik elkészítéséhez.
A kastélyból, a Turm Zum kapun kilépve, a Paradeplatz-ra értünk, ahol most afrikaiak „parádéztak”, egy 3 napos Afrika Fesztivál keretében. Ez a színes forgatag teljesen új hangulatot kölcsönzött a történelmi városmagnak. A színpadról bizsergető afrikai ritmusok, a büfékből finom illatok tesztelték érzékszerveinket. A Ludwigstrasse pedig afrikai árusok standjaitól hemzseget. Mindez gyönyörű történelmi épületek díszletében. Lassan haladtunk a város felfedezésével, annyi inger ért minket lépésről-lépésre.
Bajorország legnagyobb, késő-gótikus csarnokánál, a Boldogasszony templomnál váltunk el honfitársainktól, hogy a Dollstrasse felé kanyarodva még szívjunk egy kis ízelítőt a belváros ódon levegőjéből. A hangulatos utcában több kávéház és vendéglő található. Mi a Weissbräuhaus zum Herrnbräu nevű bajor étterembe pihentünk meg, annak is egyik utcai asztalánál. Fejünk felett két sorban, változó méretű harangok lógtak. Mint valami harangjáték. Az étteremet 1874-ben alapították, és hangulatával tiszteleg a 1892-ben megszűnt "Lenzbräu" búzasörfőzde előtt. Talán itt kell megemlíteni, hogy 1516-ban Ingoldstadtban írta, és adta ki, IV. Vilmos bajor herceg a sörre vonatkozó tisztasági törvényt, a „Reinheitsgebot-ot”. Természetesen mi is megkóstoltuk az ingoldstadti búzasört, és egy újra gondolt Tiramisut.
Beszereztünk még egy selfie-botot, majd elindultunk vissza a táborba. Átérve a Duna túloldalára, a Bajor Rendőrmúzeum szomszédságában, található egy miniatűr labirintus kert, amiből Csilla rengeteg szép növény-fotó elkészítése mellett próbált kitalálni.
Ha Ingoldstadról mesélünk, akkor nem szabad elfeledkezni azokról a vállalatokról sem, amelyek a mai kor emberének teszik ismertté a Duna Királyának városát. Itt található ugyanis az Audi (egy múzeummal egyetemben), az Airbus, a Media Markt, és a Saturn központja.
Kellően elfáradtunk mire visszaértünk az evezős klubba. Csilla viszont nem pihenhetett. Ő Eszterrel ment a túra ünnepélyes megnyitójára, ahol minden rendező ország képviselője mondott pár köszöntő mondatot. A rendezvény hagyománya, hogy minden ország megajándékozza a többi nemzetet, a rá emlékeztető aprósággal. Mi pálinkával és piros paprika válogatással készültünk. A lányok is begyűjtötték a további 7 Dunamenti ország (sajnos Ukrajna a háború miatt, most nem vett részt) küldöttségének szuvenírjeit. A bolgároktól kapott rozé bor, például később, a szeptemberi „after” túránkon lett elfogyasztva a Kacsaszigeten, egy wachaui barackpálinka kíséretében.
A vacsora grillhús, vagy bajor kolbász volt, a szokásos krumpli salátával. A német szakaszra szóló étel, és ital jegyeinket már megkaptuk, abból gazdálkodtunk. Túránk során a sör, mint a drágaság fokmérője, itt volt az egyik legolcsóbb. 2 EUR-ba került fél liter. A társaság egyre jobban összemelegedett, így a tervezettnél jóval később sikerült csak lefeküdni.
Június 26. (2. nap) Az indulás, Ingolstadt-Kelheim
Az első vízre szállás - Buli a folyón – Weltenburg - I. Lajos öröksége
Nagy volt az izgalom a táborban. Már kora reggel megbolydult méhkas volt az egész evezős klub. A mi óránk is 5-kor csörgött. Vízen lenni minél hamarabb. Ez járt mindenkinek a fejében. Mintha egy versenyen lennénk. Ki lesz az első? Pedig csak 40 km várt ránk bevezetésnek. Teljesen átlagos távolság. A túrázók azt hitték lemaradnak valamiről. Mi is. Kellett pár nap mire rájöttünk, hogy ez csak az adott célállomás legjobb táborhelyeinek elfoglalása miatt van így. Szóval mégis van versenyszellem. De ezt a földi kíséretünk segítségével, Józsival hamar megoldottuk, így nem kellett később rohannunk.
A tábor bontása, és összepakolás kb. 1 órába telt. Tehát úgy nézett ki, jól állunk. Azt már említettem, hogy rajtunk kívül, még Kristóf, és Robi jött kenuval. Ráadásul ők is 3 hétre tervezték a túrát, tehát velük leszünk a leghosszabb ideig. Kristófék egy kicsit jobban álltak, így cuccaikat bepakolták a kenuba és elkezdték (volna) letolni a kiindulási pontra. Két méter után a sólya kocsijuk összerogyott a nagy súly alatt. Nem jó előjelek, mert ugyanolyan kajakra mértezett futót használtak, mint mi. Ezek úgy 70 kg-ra vannak méretezve, ami a tengeri kajakot még bepakolva is elviszi. De nem egy kenut. Én majdnem ki tudtam tolni a csomagokkal teli hajót a táborból, de mielőtt ezt megtehettem volna, a mi kocsink is megadta magát. Jó sokáig vizslatták nemzetközi szakértő szemek, hogy mit lehetne tenni ezekkel a szebb napokat megélt segédeszközökkel, de végső megoldás az lett, hogy a felszerelést és a kenukat kézben vittük le a 300 méterre lévő beszálló helyig. Ez volt az első alkalom, hogy élvezhettük előnyét a bajtársiasságnak. Honfitársaink mindegyike részt vett a csomagok és a kenuk starthelyre cipelésében.
A sólyánál már elég sok kajak sorakozott az indulásra várva. Mivel ők már bepakolva tolták idáig hajóikat, így türelmetlenül várták, amíg mi nagy műgonddal mindent elhelyezünk a kenukban. De ezzel is elkészültünk, így indulhatott a nagy túra. Fekete tengertől a távolságunk ebben a pillanatban 2455,3 fkm volt.
Nyugodt vízen indultunk. Ezt a szakaszt a Mosoni Dunához hasonlítanám. A keskeny folyót ellepték a Nemzetközi Dunatúra résztvevői. Az első „összekapaszkodás” elég gyorsan, a Grosmehringi hőerőmű 3 tornyának feltűnésekor történt meg. Az összekapaszkodás, azt jelenti, hogy hajóink egymás mellé siklanak, és a lapátolást felfüggesztjük. Így, a hajók számától függően, egy tutajszerű úszó alkalmatosság benyomását kelthetjük. Az „összekapaszkodás” lényege, a pihenésen kívül, a hajókban található szeszes italok fajsúlyának mérsékelt csökkentése.
Elhagyva az erőművet, Vohburgnál várt az első duzzasztómű. 11,2 km-t tettünk meg az indulás óta. Fel sem tűnt a távolság, hiszen jó társaságban gyorsan telik az idő. A duzzasztó jobb oldalán található egy kézi működtetésű kishajó zsilip. Szerencsénkre ez most működött, és volt olyan a túratársaink között, aki értett is a kezeléséhez. Így természetesen nem az átemelést választottuk, hanem besiklottunk a német, és osztrák evezősökkel együtt a zsilipkamrába.
A duzzasztás után felgyorsult a folyó, egy darabig nem kell mesterséges akadályba ütköznie. A táj is a szebbik arcát mutatatta. Egy sóderes parton ki is kötöttünk egy „technikai szünetre”.
Vasárnap lévén, különböző, semmihez nem hasonlítható vízi alkalmatosságok lepték el a német Duna legszebb szakaszát. Volt itt mindenféle felfújható gumi csoda, és önjáró dereglye. A közös bennünk a fedélzeten szóló zene, és a tömérdek mennyiségben folyó alkohol, miközben csorogtak lefelé a folyón. A jókedv magasra szállt, és mi is mosolyogva integetünk a bulizó fiataloknak.
Újabb 17 km megtétele után Hiemhein magasságában érjük el az első köteles kompot, ahol az „An der Fahre in Eining” nevű sörkert vár a vízi vándorokra. A kavicsos part már tele volt a TID résztvevőinek hajóival (a hely szerepelt a TID-es Road bookban is) és a különféle felfújható buli járgányokkal. Mi, a velünk együtt induló viking hajó mellé kötöttük ki a kenukat. Ebédidő volt, így ideje volt elmerülni a bajor konyha élvezetében. De legjobban, most is a német sör ízlett. Nagyon meleg volt.
Amikor hosszú éveken át tanulmányoztam a Dunamenti látnivalókat, a Weltenburgi kanyarban létesített apátságban mindig elgyönyörködtem. Hányszor játszottam el a gondolattal, hogy majd a sváb Frank-Alb, Jura kori mészkőhegység áttörésén ereszkedek le egy vízi járművel, amivel kikötök a sóderes parton, és besétálok megkóstolni az apátok híres fekete sörét.
Ez a pillanat most érkezett el. Ahogy teli gyomorral továbbindultunk, nem sokára beleütköztünk, az amúgy nem túl magas (80-100m) hegyvonulatba. Az egyik kanyarulatból aztán előtűnt a bakancslistás helyszín, ahol a Duna 70 méter szélesre szűkül, és folyása nekiiramodik. Weltenburg.
Az Apátságot 775-ben alapították Írországból érkezett szerzetesek. A mai formájában látható kolostor 1716 és 1735 között épült. Meghatódottan kötöttünk ki a fövenyen, és őszinte csodálattal léptünk a szent hely udvarába. Ez most egy belvárosi térre hasonlított az éttermek kiülős teraszaival, ahol a hangos zsibongás nem emlékeztetett az apátok bensőséges életére. Az 1050 óta itt főzött fekete sör, gondolatban visszarepít minket a szorgos bencés szerzetesek világába. Az ajándékboltban még némi vásárlás, majd a templom meglátogatása volt a program. Falán jelekkel emlékeztetett az árvizekre. „Mert a Duna, az életadó, a kenyéradó fel-felmondta a barátságot. S ilyenkor volt mit rettegni tőle a népnek….”(SZ.Lehel)
Egy más tudatállapotban szálltunk ismét vízre, de az élmény fokozódott. A következő 4.5 kilométeren 100 métert is meghaladó sziklafalak között kanyargott az örvénylő folyó. Egyik ámulatból a másikba estünk. Ez a Frank Jura áttörése. A látvány lenyűgöző. Az áttörés vége felé feltűnt az I. Lajos bajor király által alapított Felszabadítási Csarnok (Befreiungshalle), ami Kelheimi táborhelyünk fölé magasodott.
Fél hatkor kötöttünk ki Kelheimben. Táborunk a Majna-Rajna csatorna partján lett volna egy sporttelepen, de felújítás miatt, ezt nem használhattuk. Ezért a szervezők egy másik izgalmas helyszínt találtak nekünk. Elsőre nem igazán örültünk, mert a Dunától kicsit beljebb helyezkedett el. Úgy döntöttünk, hogy a kenukat a parton hagyjuk, egyébként sem volt min tologatnunk. Józsi viszont a parton várt minket, így csomagjainkkal együtt, busszal érkeztünk meg a szálláshelyre. WC és mosdó egy konténerben volt, fürdésre egy darab, paravánnal elválasztott kerti zuhany állt rendelkezésre.
Ez a hely, az „Öreg kikötő” nevet viseli, így az édesvízi medúzáktól hemzsegő óriás medencében le tudtuk hűteni magunkat. És akkor itt jön a történelem. Kelheimet igazán akkor ismerte meg a világ, amikor 1992-ben megnyitották a Duna-Majna-Rajna csatornát, ami a város alatt csatlakozik az Öreg Hölgyhöz, hogy megteremtse az összekötetést a Duna és az Északi tenger között, valamint a Rajna és a Fekete tenger között. Ennek, a földrajzi tájegységeket összekötő szupersztrádának volt viszont egy elődje, amit szintén I. Lajos Bajor király álmodott meg. 1845-ben meg is építette, a keskenyebb, de járható csatornát a „Ludwig –Donau-Main-Kanal-t”. Széchenyi Ödön 1867-ben egész Párizsig jutott ezen a vízi úton. És most mi ennek a csatornának a partján táboroztunk, annak is a régi kikötőjének oldalában. A csatorna itt kiszélesedett, és két, máig meglévő daruszerkezet biztosította az áruk ki-be rakodását. Igazi ipari műemlék.
Kaja ezen az estén nem volt. Ezt egy üveg ajándék sörrel próbálták kompenzálni. Józsinak említettem, hogy a másodikra meghívom a sok segítségért cserébe. De ezért se fogadtak el pénz. A harmadikért, és a negyedikért sem. A pajta előtti sörpadnál üldögéltünk beszélgetve, pince hideg italainkkal. Zárt a pajta, és két fiatalember, kezében egy-egy láda sörrel nézegette, hogy hova tehetné azokat, mi tévők legyenek. Aztán megláttak kettőnket, és jó egészséget kívánva elénk tették a 48 üvegsört. Bár ez lehet, hogy Csillának szólt, aki időközben csatlakozott. Ez az ajándék azonnal a buszban landolt, és pár napig kiszolgálta kis csapatunkat.
De a nap itt még nem ért véget. Miután a lengyelek busza megpróbált áthajtani a sátrainkon, némi bosszúság után újból jókedvre derültünk. A magyar csapat összegyűlt, hogy megünnepelje a Judit és Attila házassági évfordulóját. Körben ültünk, mint egy csoportos terápián, és jókat sztorizgatva ütöttük el az időt.
Június 27. (3. nap) Kelheim-Regensburg
A hajózható Duna kezdete – Az első hajó csúszda, és a magyar vonatkozás – A kocsma, újból a kompkikötőben található – A folyó legészakabbi pontja – Rácsodálkozás egy evezős klubra
Iszonyú hőségre ébredtünk. Mivel sátraink egymás körül voltak, a lányok inkább a kánonban való röfögésre panaszkodtak. Elhatároztuk, hogy ezen a napon a magyar különítmény együtt teszi meg a Regensburgig tartó 32 km-es távot, reggel 8 órás indulást tűzve ki célul. Ebből az lett, hogy mire mindenki összeszedelődzködött már 10 óra is elmúlt. Persze, aki először volt a parton ebben a nagy melegben, duzzogott, de a mérge mindenkinek tova szállt, amint vízen voltunk. A 2411,6 fkm. táblánál toltuk hajóinkat a vízre, és kezdtük meg a csordogálást. Apropó! Folyamkilométerek. Nem véletlen tudok, száz méterre ilyen pontos adatokat megadni. Ugyanis Németország és Ausztria partjainál 100 méterenként jelölve van a víziút távolsága, a nulla kilométertől, azaz a Fekete tengertől. Aztán Szlovákiától gyakran még az egész kilométerek is elvesznek. De erről majd később.
3 km lapátolás után értük el azt a pontot, ahol a Majna-Rajna csatorna becsatlakozik a Dunába. Ettől a ponttól számíthattunk komolyabb hajóforgalomra, amit hamaros önjáró uszályok formájában meg is kaptunk. A csatornán, illetve az alattunk lévő erőművek zsilip idejéhez igazodva, általában csatárláncban érkeztek.
10 km után, mi is megérkeztünk az első erőműhez, Bad Abbach városa előtt. A kishajóknak jobbra tarts van. Ez volt az első úgynevezett „Bootgasse”, azaz hajó csúszda, ami a fel- illetve az alvíz közötti magasság különbséget küzdi le. Ebben a beton teknőben úgy áramlik lefelé a víz, hogy aljában „V” alakú terelőlemezek kényszerítik a folyást a csúszda középvonala felé. Így elvileg nincs szükség kormányzásra, a hajók lecsúsznak maguktól. Természetesen a valóság más, és mindig helyzet függő. Az 5 méter feletti hajóknál muszáj a korrekció, ellenben vagy az eleje, vagy a hátulja kitör, és a teknő falához vágódik. Tapasztaltunk olyat is, hogy a csúszda vízszintje alacsonyabb volt a kelleténél, így a hajók nagyobb terheléssel, akár meg is fenekelhettek.
Az izgalmas játék közben, meg is feledkeztünk arról, hogy Bad Abbachnak milyen fontos történelmi vonatkozása van magyar szempontból. Itt született ugyanis II Henrik német császár húga, Gizella, Szent István leendő felesége, aki majd 40 évig volt a magyarok királynője.
A verőfényes napsütésben, az erőmű alatt is együtt haladt a magyar csapat. A meleg eléggé megviselte a szervezetünket, így csoportosan megálltunk az első sóderes partnál, hogy lehűtsük felhevült testünket. A legnagyobb problémánk mégis abból adódott, hogy fogytán volt a folyadékunk, mivel a Kelheimi táborhely közelében nem tudtunk utánpótlást beszerezni. A felelőtlenségünket pedig az okozta, hogy mi a csatornaparti táborra készültünk, ahol Aldi, és Lidl is lett volna.
Így már nagyon vártuk az első lehetőséget, Mattingot, ahol a kompnál kötöttünk ki. Ekkor már közel 20 km-t eveztünk. A komptól 200 méter gyalogútra volt egy sörkert, ami megmentett minket a kiszáradástól, és az ebédünket is itt fogyasztottuk el. Szokásos kolbász variációk és krumpli saláta.
A Regensburg előtti utolsó 6 km-en, brutális szembe szelet kaptunk. Innentől elég munkásra sikeredett a lapátolás. El is szakadtunk a többiektől. Valószínű a rutin is segített, de talán a fáradság is minket viselt meg a legkevésbé. A téli alapozás nem hiába való. A nap végére elértük a Duna legészakiabb pontját, ahonnan Keletnek, Dél- Keletnek fordul a folyó és ezt az irányt tartja egészen a Dunakanyarig, pontosabban Vácig.
A regensburgi evezős klub mólójánál kötöttünk ki. A TID szervezői itt jelölték ki számunkra az esti táborhelyet. A vízhez közeli placcokat már elfoglalták a korán indulók. De Csilla, így is egy nagyon jó, eldugott helyett talált, a helyi vízimentők épületének oldalában. Józsi jóvoltából, busszal felkerestük a legközelebbi szupermarketet, ahol feltölthettük készleteinket. A boltban egy kint dolgozó, fiatal magyar családdal is találkoztunk, akik azt mesélték, hogy ott sem kolbászból van a kerítés.
A regensburgi csónakház egy csoda. A gyönyörűbbnél, gyönyörűbb hajók német precizitással rendezetten sorakoztak a tárolókon. Visszaemlékeztem fiatalkorom versenyzői karrierjére, a Váci Hajó Regatta klubban töltött évekre. Üvegszálból talán csak néhány szkif volt az egyesület birtokában, az összes többi hajónk fából készült. És mi abban is megláttuk a szépséget, ha kellett nemzetközi versenyen is elindultunk velük. Kompozit anyagokból készült hajókról még csak nem is hallottunk. Így már nem meglepő, ha nyál csorgatva sétálgattam a hatalmas csarnokban.
Vacsorát ezen az estén nem szolgáltak fel, így viszonylag mindenki hamar nyugovóra tért. Az éjszakát viszont vihar és kiadós eső nehezítette. Rendre felébredtünk.
Június 28. (4. nap) Regensburg – Straubing
Duzzasztók sora – Regensburg öröksége – Walhala – Csúszdából mentés – A straubingi őskáosz
Reggel 7-re terveztük az indulást, mivel 55 km megtétele várt ránk három duzzasztással. Ennek érdekében, már 5:30-kor kibújtam a sátorból, és megkezdtem a napi rutint. Mosdás, reggeli kávé Csillának, tea készítés magamnak. Majd egy gyors reggeli, és némi útravaló csomagolása. A vizes sátrak reggelre tele lettek meztelen csigákkal. Egyesével kellett megszabadulni tőlük. Sajnos nyálkás testükkel elég sok koszt vittek fel a ponyvára.
Akármennyire is igyekeztünk, fél 8-kor sikerült csak elindulnunk, 2383 fkm-re a fekete tengertől. Mint azt említettem, innen dél-keletnek fordul a folyó. Már ebben az irányba haladtunk másfél kilométert, mikor a belváros előtt megkaptuk az első duzzasztót. A német szakaszra jellemző „bootgasse” volt kiépítve a kézi hajtású hajók számára. Itt jegyezném meg, hogy a velünk tartó viking hajó és egy négypárevezős is kézi hajtású volt. Ők természetesen nem tudták használni a csónakcsúszdát, mivel az csak a kisebb járművekre, kenukra és kajakokra van méretezve. Ennek megfelelően, kénytelenek voltak az osztósziget felső ágán egy zsilipet megvárni. A második csúszdánkon már rutinosan jutottunk le az alvízre. Némi kormánymozdulattal végig a teknő közepén tudtunk maradni.
A húzós vízzel gyorsan áthaladtunk a városon. Persze Regensburg egyik legfontosabb látványossága, azért tartogatott kihívást. A ma létező legöregebb Duna híd, a Steinerne Brücke alatti áthaladás, a nap egyik fontos pillanata. Pillérei mögött keletkező, emberes örvényei miatt, csak jobbról a második kőboltozat alatt ajánlott az áthaladás. A kőhíd hasonlatos a prágai Károly hídhoz, ami nem véletlen, hiszen a 1146-ban átadott híd szolgált mintájául a két évszázad múlva épített, ikonikus cseh átkelőnek.
A jobb oldali hídfőnél található a másik látványosság, a sóház, ami hasonló korú, mint a híd. De Regensburg története még ennél is messzebbre nyúlik vissza, hisz több, mint 4000 évvel ezelőtt már Kelták lakták, majd 2000 év múlva itt hozták létre a Római Birodalom egyik fontos erősségét, Marcus Aurelius által építetett, Castra Regina névre hallgató, légiós tábort.
Kicsit lejjebb hajózva a baloldalon egy múzeumként üzemelő, lapátkerekes gőzhajó tűnik fel. Rajta két felirat: Ruthof felül, Érsekcsanád alul. Ennek magyarázata, hogy 1911-be, itt Regensburgban, a Ruthof hajógyárban építették, majd 1944-ben Érsekcsanád magasságában aknára futott. A háború után kiemelték, a magyar állam felújította, és a MAHART szolgálatába állt. Később Németország visszavásárolta, és azóta a regensburgi rakpart egyik éke, a viharos XX század történelmi mementója.
Alig hagytuk el Regensburgot, amikor a baloldalon feltűntek Donaustauf várának romjai, majd rögtön utána lévő kanyar külső ívén a Walhala. Ismét I. Lajos bajor király grandiózus építkezései közül csodálhattunk meg egyet. Az Athéni Parthenon mintájára, 1842-ben átadott csarnok, uralja a baloldali dombokat. Minden germán hősök, és hírességek csarnoka, ma 65 emléktáblát, és több, mint 130 mellszobrot mutat be az ide látogatóknak. Mi most nem kötöttünk ki, hisz hosszú út várt még ránk.
Innentől kezdve a folyó kissé elterült, a hegyeket felváltó síkságon belassult. Ráadásul a geislingi erőmű duzzasztóhatása is érvényesült. Menetközben tartottunk egy ebédszünetet, ami most inkább erőgyűjtés volt. Szükség is volt rá, mert a folytatásban rendes szembe szelet kaptunk. Aztán telefonon jött az infó, hogy 30 perc múlva nyit a zsilip. Számításaink szerint még 3-4 km-re lehettünk, ezért belehúztunk. Sikerült is oda érni, majd némi várakozás után, két tolóhajó mögött beeveztünk a zsilipkamrába. Új fejezet volt ez a túránk során, hiszen most először hajtottunk be egy olyan hatalmas műtárgyba, ahol új szabályok léptek érvénybe. Innentől kezdve, már a nagyhajók közlekedését is figyelembe kellett vennünk.
Geisling után pár kilométer után, ismét kikötöttünk, hogy megtornáztassuk végtagjainkat. Fél út környékén voltunk. 27 km. várt még ránk és egy duzzasztás.
Csillát felrázta ez a kis szieszta, és újult erővel vágtunk bele az evezésbe. Dalolva húzta a lapátot, és ez kitartott a végéig. 6 kilométerrel a straubingi erőmű előtt, már mi is éreztük izmainkban a duzzasztó hatását. De így is sorra előztük meg a kajakos sporttársakat, akiknek valószínű kezdett kicsit sok lenni a napi penzum. A straubingi csúszdához elsőként érkezve kiszálltam, hogy szemrevételezzem az akadályt. A német kollégának hiába mondtam, hogy várjon, előbb megnézem, hogy minden rendben van-e. Öntörvényileg úgy döntött, hogy ő neki indul falbootjával. Sokáig nem jutott, mert a csúszda közepén befordult. Papucsban rohantam lefelé a csúszda mentén, miközben Őt hajóstól vitte lefelé a víz. Ezt sajnos nem úszta meg sérülés nélkül. A terelőlemezek alaposan felsértették a lábát. Mire a csúszda alján a kajakját sikerült kimentenem, Ő is felkászálódott. Segítettem neki összeszedi a cókmókjait, és a hajót biztonságba helyezni. Csillának közben fogalma sem volt, hogy mi történik, Ő a hajót őrizte a fel-vízen, miközben sorban csúsztak le az utánunk jövők. Amikor már láttam, hogy felesleges vagyok, én is visszaindultam. Mondjuk a „Danke” elmaradt, bár az utasításokat azért tudta osztani a spori, amíg csomagjait kötözgettük vissza a hajójára.
Happy 2-vel gond nélkül lecsúsztunk, majd pillanatok alatt megérkeztünk a 2 kilométerrel lejjebb lévő táborunkba. A straubingi kenu klubba elég nagy fejetlenség fogadott. Már a kikötésnél is teljes volt a káosz, majd a gát mögött, valódi harc alakult ki a sátorhelyekért. Tényleg kevés volt a hely, ennyi emberre. Valaki közülünk megint talált egy félreeső nyugis helyett a székház túloldalán. Így viszonylag kényelmesen zajlott a tábor állítás. Józsi érkezésünkig a Dunába hűtötte a még megmaradt kelheimi ajándék söröket, amit most nagyon vártunk. Az öreg hölgy viszont nem gondoskodott a kellő hűsítő hatásról. Nem is esett jól a nedű. Már csak hab volt a tortán, amikor vacsoránál láttuk, hogy a bogrács alját kaparják ki nekünk. Négyünknek nem jött ki egy teljes adag. Gottfried, a német szervező közbenjárásának köszönhetően, kárpótlásként kaptunk konyháról 5 adag frissen sült rántott húst. Itt már a hideg sörrel sem volt probléma. Mosolygósan telt az este.
Június 29. (5. nap) Straubing
Az ajándékok gazdát cserélnek – Az Ágnes Bernauer sztori – Várost nézünk – A német konyha ára – Ima a Dunához
Kényelmesen keltünk az éjszakai eső után. Sehová nem kellett rohanni. Megkaptuk az első pihenőnapunkat. Pedig még csak 128 km-et tettünk meg az indulás óta. Reggeli után megkerestem Gottfried-ot, tegnapi jótevőnket, és köszönetképpen egy kis Ungarische pálinkát, és piros paprikát ajándékoztam neki. Nem sokkal később egy zsugor sört találtam a sátrunk bejáratánál viszonzás gyanánt. Most már lehet érteni, hogy miért kellett ajándékokért rohangálni indulás előtt.
A németek szerveztek városnézést. Csillával úgy döntöttünk, hogy ma inkább saját utunkat járjuk, kettesben.
Straubing egy tipikus bajor kisváros. Központja tulajdonképpen két összenőtt térből kialakított „fő utca”. A városi élet főleg itt, a Ludwigsplatz és a Theresiensplatz körüli középkori központban zajlik. Nyugodtan mondhatjuk, hogy itt dobog Straubing szíve. Az emberek itt találkoznak, vásárolnak. És mind ez csak 700 méter gyaloglásra a Kenu Klubból. Először egy korabeli cukrászdát, a Café Krönnert, vettük célba, mivel nem tudtunk ellenállni csábító kirakatának. A kávéház egyik különlegessége a mandulás, fahéjas habalappal készült réteges tészta, ami kávés vajkrémmel van töltve, tetején mandula forgácsokkal. Ez a híres Ágnes Bernauer torta, melynek eredetiét a Körnner család készítette, és készíti. Ezzel is tisztelegve, az egykori polgárlány előtt, aki a helytállás és tisztesség mintaképe lett a straubingiaknak. A történet szerint III. Albrecht herceg beleszeretett az Ausburgi borbély lányába, majd feleségül is vette a rangon alul Ágnest. Ezt az uralkodó, Ernő herceg nem nézte jó szemmel, ezért amikor fia távol volt, börtönbe zárta, majd boszorkányság vádjával 1435-ben a Dunába fojtotta. Rá egy évre bűnbocsánatként egy kápolnát építtetett, amibe Ágnes Bernauer síremléke található. A kápolna ma zarándokhely. Straubing pedig 3 évente megrendezi az Ágnes Bernauer ünnepi játékok hetét.
Városnézésünk, tulajdonképpen egy séta volt a két téren, amit a városi őrtorony a Stadtturm oszt ketté. A 66 méter magas központi toronycsúcsa köré 2 kisebb torony is épült, amiről messziről felismerhető. Mai funkciója óra- és harangtorony, harangjátékkal.
A tér kapcsolódó kis utcáiban, Csillának kerestünk fürdőruhát, amit talán a harmadik boltban meg is találtunk. A türelmemért cserébe én is vettem magamnak egy jól kinéző szalmakalapot. Ma, a TID-es jelvény díszeleg rajta.
Sétánk alatt meg is éheztünk, és mivel tudtuk, hogy nincs vacsora biztosítva a táborba, így betértünk a DAS RÖHRL szálloda éttermébe. A képeken csábító falatok. Rendeltünk valami húst burgonyagombócokkal, hozzá Straubingi búzasört. Utóbbival semmi gond nem volt, a császár jellegű hússal viszont meggyűlt a bajunk. Sajnos a nap hátralévő részében is. Még némi utánpótlást vásároltunk az élelmiszer ellátmányunkba, aztán visszaindultunk a kenu klubba.
Este 6-ra, a Duna partra hívtak minket a szervezők, az „Ima a Dunához” elnevezésű programjukra. Ez némi eligazításból, versből és közös éneklésből állt.
Ezen az estén mindketten fájó hassal feküdtünk le. Még a hazai pálinka se sokat segített. Így zártuk Straubingra szánt napunkat.
Június 30. (6. nap) Straubing – Winzer
Búcsú Straubingtól – Magyarokkal teli Duna – 2300 km-re a tengertől – Megérkezik az Isaar – Winzeri életképek
Fáradt, és nagy kapkodás jellemezte ezt a kissé ködös reggelt. De már rutinná vált a készülődés, és csomagolás. A Happy 2-őt fél nyolckor löktük el a parttól. Ezen a napon, az addigi legnagyobb távolság megtétele várt ránk. És az első nap, hogy semmilyen duzzasztás nem hátráltatott minket. A ködben, jobb oldalon derengett fel az egykori hercegi palota impozáns fehér épülete. Ezzel a látvánnyal vettünk búcsút Ágnes Bernauer városától.
Bár szakaszosan indultunk, Straubing alatt mégis összeverődött a magyar csapat, aminek egy reggeli összekapaszkodás lett a vége. Sörkészletünk utolsó darabjait fogyasztottuk el a vidám csorgás alatt.
Ahogy a köd feloszlott, a baloldali Bogen hegyének tetején, tisztán tűnt fel előttünk a Mária templom. A Dunáról nézve gyönyörű látvány, de vajon milyen lehet onnan fentről, a templom ajtóból?
A következő kilométereken, megint szétszakadtunk, így mindenki máshol tartotta az első pihenőjét. Mi 20 km megtétele után húztuk partra a kenut, főleg azért, hogy Csilla hátát pihentessük. Amíg a sóderes fövenyen sziesztáztunk, nem csak TID-esek, hanem egy flottányi, magyar felségjel alatt poroszkáló motorcsónak is elhúzott előttünk.
Alighogy tovább indulunk hamarosan a 2300-as folyamkilométer táblát fotózhattuk. Így könnyen kiszámolhattuk, hogy utunk 156. kilométeréhez érkeztünk. Már csak 646 volt hátra.
35 kilométer megtétele után, több túratársunkkal egyetemben Kleinschwarzach-nál állunk meg, ahol a TID-es itiner a „Willi’s Saustall” sörkertet jelölte. Az étteremben derült ki, hogy erre a napra be lehetet volna fizetni egy svéd asztalos ebédre, de valahogy az eligazítás ezen részéről lemaradtunk tegnap, vagy csak a német tudásunk hagyott kívánni valót. Ácsingózva néztük a terülj-terülj asztalkámat, a sok kolbász és krumpli saláta után. Itt újra egymásra talált a magyar különítmény, és mindenkinek jól esett a sör, kávé kombó. Ismét nagyon meleg lett délidőben. Ekkora már a szánk is le volt égve, ami még sohasem fordult elő velünk. Nem volt kellemes. Én ezen a napon is hosszú ujjúban és nagy szalmakalapban eveztem. Nem sokat segített.
Kicsit tovább evezve feltűnt előttünk az az autópálya híd, melyen 1 héttel ezelőtt áthaladva, vágyakozva néztünk a buszról az alattunk elterülő Dunára. A híd után már Deggendorf, de mi még a város előtt, Kristófékkal egyetemben kikötöttünk egy kis pihenésre, frissítő fürdésre. Innen már csak 20 km. volt a cél.
A városon gyorsan áthaladtunk, majd még 3 km-t eveztünk, mikor jobbról megérkezett az Alpokban eredő Isaar, tovább hizlalva a Dunát. Ennek örömére csurogtunk még egy picit, élvezve a felgyorsuló sodrást. Majd jól meghúztuk, egészen a winzeri táborhelyig.
A táborban nem volt lehetőség fürdésre, ezért a folyóban tisztálkodtunk. Ezt annyira nem is bántam, mert legalább egy kicsit közelebb hozott a megszokott vadkempinges életérzéshez. Este még fotóztam a turistákkal tömött, kivilágított szállodahajót, ami éppen befordult a szűk winzeri kanyarba, majd én is elszenderültem.
Esti szálláshelyünk, a falu felett, a helyi motorcsónak klub nagy füves területe volt. Egy nagy beton sólya állt rendelkezésünkre. Józsi már rutinosan, sátorlapokat letéve, és csomagjainkat szétszórva foglalta nekünk a legjobb sátorhelyeket, a sólyához közel. A helyi önkormányzat teljes vendéglátással települt ki. Volt ünnepi beszéd, és a helyi zeneiskolások élő zenét húztak, akarom mondani inkább fújtak. Minden ország kapott egy üveg pezsgőt ajándékba a várostól, amit mi, csapra is vertünk. A vacsorára húskenyér volt krumpli salátával, barna mustárral, és zsemlével. Vegyes érzésekkel fogadtuk, én jól laktam. Végre tábortüzet is gyújtottak, amit körbe lehetett ülni. Ezzel csak annyi bajunk volt, hogy annyira fáradtak voltunk, hogy alig vártuk, hogy hálózsákjainkba bújhassunk.
Július 1. (7. nap) Winzer – Erlau
Ismerős település nevek – A köteles komp múltja – Staustufe Kachlet-i sportprogram – Város, ahol három folyó ölelkezik – Erlau és a magyar mosoda, no és egy vihar – Közelgő búcsú, és egy ital történetének a kezdete
Végre kipihenve ébredtünk, ezért a reggeli pakolás zökkenőmentesen ment. Időközben Eszter és B. Zsolt már el is indultak kajakjaikkal. Mire eltávolodtak, mi is végeztünk a pakolással. Még néhány falat, és reggel fél nyolckor már vízen voltunk. Olyan vízen, ami végre „húzott”. A következő, valamivel több 36 km-en nem volt duzzasztás, ki kellett élvezni.
Sorra hagyjuk el a számunkra is ismert kisvárosokat. Hofkirchen. Bájos kis település a bal parton, neve a napi vízállásjelentésből ismert, amit gyerekkoromban minden nap meghallgattunk Édesapámmal. Ha jó emlékszem, ¾ kettőkor adták a Petőfin. Vilshofen. Egy jóval nagyobb városka a Vils folyó és a Duna találkozásánál. A keresztelő Szent János plébánia templom karcsú tornya, már messziről feltűnik a folyón közlekedőnek. Most nem kötöttünk ki a jobb parti városban, de az itt horgonyzó szálloda hajók jelzik, hogy bájos, történelemben gazdag óvárosa vonzza a turistákat. Közvetlenül a bal parton, repülőteret létesítettek kisgépek számára. Miközben eleveztünk mellette, folyamatosan szálltak fel, és le a sportrepülők.
20 kilométert lapáltoltunk már, amikor elértük a következő köteles kompot Sandbachernél. Úgy döntöttünk megérdemlünk egy kis pihenőt, és a velünk hozott elemózsiából is szerettünk volna csipegetni.
Néhány szó a köteles kompról. A két part között, a víz felett van kifeszítve egy fix acél sodrony. Ezen egy vezető kötél biztosítja a szabad mozgást, aminek másik vége a komphoz van erősítve. Az egyik partról a másikra való átjutásra a sodrás erejét használják ki, egy darab, nagyméretű evezőt kormányként használva. A Sandbechi komp már a XVI. század óta létezik, és a jelenleg üzemeltető család birtokában is már 1914 óta van.
Passau előtt megint keresztezzük az Ausztriából Németországba tartó autópálya hidat. Alig több mint egy hete innen is fürkészve tekintettünk le a kiszélesedő Dunára. A „Staustufe Kachlet” erőműhöz közeledve már nehezedett a víz.
Szerencsénkre a hátszél sokat könnyített a dolgunkon. A kishajó kivételi pontnál nagy volt a tülekedés, mivel a zsilip kapuk zárva voltak. Ezért többen, beleértve minket és Kristófékat is, az átemelés mellett döntöttünk. Bár elég nagy távolság volt a fel- és alvíz között, az átpakolást nagyméretű sólya-kocsik segítették. Ez sokat könnyített a hurcolkodáson. A két hajó mozgatása, és a kocsi visszavitele, elég sok időt vett el így is. Én magam háromszor tettem meg az utat a zsilipkamrák mellett.
Ez a műtárgy, amellett, hogy biztosítja a megbízható hajózást, már áramot is termel. Alatta nem sokára feltűntek Passau házai. A hajózási szabályzat szerint, itt szigorúan a bal parton kell maradni. Ez érthető, hisz erőteljesen megnőtt a hajóforgalom. A kiránduló hajók úgy cirkáltak fel-alá, mint Budapesten. A szállodahajókból is közel hasonló mennyiség parkíroz a rakpartok mellett. A folyó viszont jóval szűkebb, mint a magyar fővárosnál.
Passau a Dunáról is gyönyörű. A baloldalon haladva elsősorban a belváros folyóra néző házaiban gyönyörködhettünk. Majd elértük a Niederhouse várkastélyt, ahol balról az Ilz torkollik a Dunába. Itt egyből átvágtunk a túlsó oldalra, és máris a másik, jóval nagyobb, jobbról érkező folyó, az Inn végében voltunk. Passau a 3 folyó városa. Három folyó öleli körbe. A legvilágosabb színű az Inn. A svájci Alpok mészkő törmelékét hozza magával. Olyan zavaros, iszapos érzetünk volt. A Duna ennél sötétebb, eddigi szakászán nekünk az igazi „Blue Danube” volt. A legsötétebb, a cseh erdőkből érkező kristálytiszta Ilz. Az egyesülés után egy jó darabig elkülöníthető a 3 féle szín. Leghamarabb az Ilz veszik el, olyan, mintha egyáltalán nem keveredne a Dunával. Az Inn és a Duna viszont egymás mellett halad, mígnem végleg összekeveredik. Mi ezen a képzeletbeli határvonalon eveztünk tovább, mígnem a gyorsabb és nagyobb vízhozamú Inn, magába nem kebelezte a Dunát, zavarossá változtatva annak vízét. Felejthetetlen játék volt.
A hátralévő alig 10 kilométert gyorsan megtettük, az újra hegyek közé szoruló folyó hátán. 52 km. megtétele után kikötöttünk az erlaui sporttelep fém mólójánál. A kipakolás és a hajók felrángatása a vaslépcsőkön izzasztó volt, de aztán kellemes meglepetésként ért, hogy az árnyas fák alatt, Józsi jóvoltából, már be volt foglalva sátraink helye.
Vászon házaink felállítása után, Kristóffal össznépi mosodát nyitottunk, majd kifeszített köteleinkre akkurátusan felfűztük kimosott ruháinkat. És milyen jól tettük. Amint végeztünk, a semmiből csapott le ránk a vihar. Ugyan ruháink nem száradtak, de legalább nem fújta el őket a szél. Kénytelenek voltunk behúzódni a sátrakba. Már csak szemerkélt, amikor elindultunk a kijelölt étterembe, ahol a vacsorát kaptuk. Természetesen először rossz helyre mentünk. Pont a falu másik végébe. Pár telefon, és hamarosan tisztáztuk a félreértést, majd kicsit ázottan estünk be a „Gasthof Hotel Zur Post” nevű műintézménybe. Ezen a túrán utoljára ült egy asztalnál a magyar csapat.
A német szakasz végére értünk. A két kenus egység kivételével, a többiek holnap haza indulnak. Bár mindenki vidám volt, azért a szemekben látható volt a szomorú elválás közelgő ténye. A vacsora viszont végre nagyon finom. Főt marhahúst kaptunk barnaszósszal, krumpli, és zsemlegombóccal. Az italokra se lehetett panasz, azonkívül, hogy a kiosztott italjegyek nem voltak érvényesek. Túratársaink ezért nagylelkűen odaadták az övékét, amiből másnap egy jó kis bulit tudtunk még csapni. Ebben az étteremben fedeztünk fel egy nagyon finom italt, a Blutwurz nevű gyógynövény likőrt, ami 50%-os alkoholtartalmával igen csak kedvünkre volt, majd meg is választottuk a túra italának.
Visszaérkezve a táborba, találkoztunk a Rómaifürdő SE. újonnan érkezett túrázóival, akik szintén nem fiatalították az átlagéletkorunkat. Ők voltak a megmentőink, hisz mindkét kenuhoz hoztak Magyarországról, egy-egy, igen masszív sólyakocsit, amire nagy szükségünk volt még utunk hátralévő részében. Az áldás elfogyasztása után, még jó sokáig beszélgettünk. Amikor nyugovóra tértünk, még minden nedves volt. A kiteregetett ruháink pláne.
Július 2. (8. nap) Passau
A búcsú – Séta Passauban – Elköszönünk Németországtól
„Munkaszüneti” napra ébredtünk. Nincs rohanás és kapkodás. Volt viszont fájó búcsú honfitársainktól, akik ezen a napon hazaindultak. Igen nedves volt még minden, amikor nekiláttak sátraik bontásának. Hűvös volt a reggel. A környező hegyek párában úsztak, a szállodahajók 5 percenként mentek el előttünk, hogy reggelre kiköthessenek Passauban. Mi, akik maradtunk, sután ténferegtünk, lesve, hogy hol segíthetünk. Egy hete ismerjük egymást, mégis szívfacsaró a búcsú. Nem tagadom, a könnycsepp nálam is kicsordult. Egymásra voltunk utalva, és mindig számíthattunk egymásra. Ez a tudat annyira összekovácsolt minket, hogy ebben a pillanatban már biztosak voltunk, hogy evezünk még együtt. Pedig mindannyiunk más volt, máshonnan érkezett. De köztünk megszűnt minden különbség. Ugyan úgy éltünk, ugyanúgy cselekedtünk, ugyanazokkal a feladatokkal szembesültünk. Elfogadtuk egymást, a magunk gyengeségeivel és nagyszerűségével együtt. Ezért is volt nehéz elkészíteni az utolsó közös fényképeket az Öreg Hölgy partján. A legjobb képet Gottfried, a német főszervező készítette. Hónapokkal később tudtam letölteni, a hivatalos német TID oldalról.
A távozó hajók felkerültek a trélerre, társaink bepakoltak a buszba. Józsi, kelletlenül beletaposott a gázba, és mi ott maradtunk integetve, abban a pillanatban hatalmas ürességet érezve. Ekkor még nem tudtuk, hogy a hátralévő több, mint 560 kilométeren mennyit fogunk gondolni rájuk, és mennyi biztatást kapunk otthonról. Természetesen Csilla sem volt rest. Innentől fogva minden nap beszámolt a történtekről közös chat csoportunkban. Így Judit, Marcy, Eszter, B.Zsolt, Attila, Sz.Zsolt és Józsi sem maradt le a következő szakaszok élményeiről.
Hogy eltereljük gondolatainkat a búcsútól, reggeli készítésbe kezdtünk. Úgy igazán ráérősen. Szalonnás, kolbászos rántotta volt a manna.
Szabadnapunkon Passau meglátogatását tűztük ki célul. Még jó, hogy időben kimentünk a 10:45-kor érkező buszhoz, mivel azonnal szaladhattunk is vissza a sátorba a maszkokért. Erről elfeledkeztünk. Bár a pandémia itt is lecsengőbe volt, a tömegközlekedési eszközökön még kötelező volt a maszk viselés.
Passau szívében, az Inn és a Duna által közrefogott területen szálltunk le, a Városháza téren. Egyből frissítéssel kezdtünk a Löwen Brauhaus-ban. A teraszáról pompás kilátás nyílt a szemközti hegy tetején terpeszkedő Veste Oberhouse kastély együttesére. De helyben
megcsodálhattuk a városháza homlokzatát, a gótikus ablakokkal és gyönyörű falfestéseivel. Városi sétánk bevezetéseként átsétálunk - majd vissza - a PrinzRegent – Luitpold hídon, hogy néhány panorámás fotót készíthessünk az óvárosról. A Braugasse-én indulunk el Ortsspitze felé, ahol az Inn találkozik a Dunával. Erről a pontról is tisztán látszott, hogy a nagyobb víztömegű Inn a befogadó. Hogy mégis miért hívják a továbbiakban is Dunának a folyamot? Az Inn az Alpok olvadásával valóban nagyobb mennyiségű vizet szállít. A Duna viszont az év nagy részében (októbertől-áprilisig) több vizet hord. A másik ok, a folyók eredetének távolsága Passautól mérve. A Breg és a Brigach 647 kilométerre egyesül Dunává, még az Inn 510 km utat tesz meg a svájci Alpokból.
A kötelező fényképek elkészítése után az Inn partján sétáltunk felfelé. Itt található a következő fotótéma, a kúp alakú Schaiblingsturm, ami eredetileg őrtoronynak épült. Ma egy gimnázium tulajdona. Elhagyva a tornyot, egy meredek lépcsős sikátoron felkaptatva vetjük magunkat újra a nyüzsgő belváros forgatagába.
A lépcső tetején a Szent Miklós templomba botlunk, ahol I. István hitvese Gizella királyné van eltemetve. Ez mai is fontos zarándokhelye a magyaroknak. A Schustergasse-én sétáltunk tovább, egészen a Szent István Dómig, ami a belváros legmagasabb pontján áll. Bár felújítás volt éppen a templomba, így is mély hatást tett ránk a barokk hatást keltő épület. Hát még orgonájának 17 974 sípja és 233 regisztere, amivel a világ legnagyobb hangszere. Nevét a vértanú Szent Istvánról kapta, aki Passau védőszentje. Vajk néven született államalapító királyunk, a keresztségben tőle vette fel az István nevet. És nem fordítva, mint azt sokan hiszik.
A Dóm után, az óváros fő utcája lejteni kezdett a Duna felé. Mi is erre vettük az irányt, amíg ki nem lyukadtunk a dunai rakparton. A központi pályaudvar magasságáig sétáltunk a folyó mellett. Közben egy digitális vízmércén tájékozódhattunk az aktuális vízállásról. Sétánk végcélja a vonatállomás, ami oldalából indult a busz, ami vissza vitt minket Erlauba. Itt szerencsére találtunk egy élelmiszerboltot, ahol pótoltuk készleteinket. És mit láttak szemeim a magyar szalámin kívül? – Ami persze olcsóbb volt, mint otthon. Nagy üveg, 50%-os Blutwurz mosolyogott le rám az egyik polcról. Az a gyógynövényes ital, ami annyira ízlett tegnap este. Kristóf, és a mi kosarunkban is landolt 1-1 palack. Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy az osztrák szakasz végére már csak emlékként beszéltünk róla.
Zsúfolt buszon vittük haza szerzeményünket, mert egy „Bike & Boat” szállodahajóra, nagy csomagokkal érkezett jó pár nyugdíjas. Igen, ilyen is van. A hajó fedélzetén németes rendben sorakoznak a kerékpárok, amiken az utasok nappal az egyik városból a másikba tekernek a folyó mentén. Közben a hajó üresen teszi meg ugyanezt az utat. A vacsorájukat már a hajón fogyasztják el a vendégek, szállásul a hajó szolgál. Azért ez elég sportos, mégis kényelmes.
Éppen időben értünk haza az eligazításra, ami már az osztrák szakaszról szólt. Most volt lehetőségünk megismerkedni, a hozzánk csatlakozó magyarokkal. A neveket majd még gyakorolnunk kell. Vacsoránkat a táborban fogyasztottuk el. Grilleket készítettek, a szokásos bajor módra. Ezzel jelképesen búcsúztunk a germán gasztronómiától. Az étel leöblítésével nem volt gondunk. A tegnap megörökölt italjegyekből volt bőven. Némi üdítő mellett, elsősorban sörre voltak beváltva. A német habos italra nem lehetett panasz. Finom volt, és nem fújta fel az embert.
Estére, a nagy vihart átélt ruháink is megszáradtak, így gondosan csomagoltuk őket táskáink mélyébe. Viszonylag korán lefeküdtünk, és korán el is aludtunk. Az útra különféle poadcasteket töltöttem le, ezeket hallgattam fülhallgatóval. Így a külső zajokat elnyomva, mindig gyorsan sikerült elaludnom. Viszont mindig fel is ébredtem miatta, és amikor kikapcsoltam, csak utána volt nyugodt alvásom.
Pár óra séta csak egy kis ízelítőt adott Passau hangulatából. Felfedezésére több napra van szükség. Gazdag történelmi öröksége, szebbnél-szebb látnivalói miatt, megéri, hogy ide még szárazföldön is visszatérjünk. Mindenesetre felírtuk a pozitív energiákat sugárzó helyek közé.
Ausztria
Július 3. (9. nap) Erlau – Inzell
Vidám hangulatban keltünk. Én már 5:15-kor kint voltam a sátorból. Furcsa volt a nagy szellős tér. Az erlaui sportközpont egyébként is jó nagy füves terültet biztosított, de a sátrak száma erősen megcsappant. Sokan csak a német szakaszra jöttek. A régi magyar csapatból négyen, a két kenu legénysége, továbbra is együtt maradt. Fél nyolc körül toszogattuk a hajókat lefelé a fém lépcsőn. Csomagjaink nagy részét Rátkai Janiék, a Rómaifürdő SE tulajdonosai szállították tovább. A kenukba viszont bekerültek az otthonról kapott sólyakocsik, mint fontos kellékek az osztrák szakaszra.
A kicsit hideg reggel után, kellemes időben, nyugodt vízen, és gyönyörű környezetben tettük meg az első 12 kilométerünket. Itt a Duna határfolyó. Balról még Németország, jobbról viszont már Ausztria köszöntött ránk. A folyó mindkét partján 600-800 méter magas, méregzöldbe bújt hegyoldalak kisérték utunkat. Az utolsó német város Obernzell. A bajor kisváros meseházikóit a vízről fotóztuk. A nap egyre magasabbra hágott, így orrunkat és szájunkat is bekentük valami csoda krémmel, ami egész napra egy különleges maszkot vont az arcunkra. Elég mókásan festettünk.
Az első erőművünk, a Jochenstein-i, közös német-osztrák kooperáció. A német oldalon zsilipkamrák, az osztrákon turbinák. Mi utóbbinál emeltünk át, mivel nem akartuk kivárni a zsilipidőt.
Ha szabad ilyet mondani, eddigi utunk – mint később kiderül teljes túránk - legszebb duzzasztója. Az építményt alacsony szinten tartva, szellős építészetet alkalmazva, belesimul a gyönyörű környezetbe. Nem igazán vesz el a táj szépségéből. Ha ilyen épült volna anno, a hasonló adottságú Dunakanyarban, szerintem kevesebben reklamáltak volna. És akkor nem folyna most ki több víz az országból, mint ami belép hazánkba.
Az átemelésnél kiválóan vizsgáztak a kenu-kocsik. Az alvízen elég messze volt a beszállási lehetőség. Mivel nem a zsilipkamrán jöttünk át, a „János” szikla melletti evezés elmaradt. Ezt sajnáltuk. Ezen a sziklán áll a cseh vértanú szobra, Nepomuki Szent János, a hajósok védőszentje, aki így csak a hátsóját mutatta nekünk, a jobb partról nézve. Ahogy újra hajóba szálltunk, pár méter után ki is kötöttünk Engelhartszell határában, a 2201 fkm-nél. Elfogyasztottuk uzsonnánkat, gyönyörködtünk még egy kicsit az erőműben, majd hamarosan ismét vízen voltunk. Innentől kezdve Ausztriában eveztünk. Természetesen a 2200 folyamkilométerről is megemlékeztünk egy fotóval. 255,3 fkm. volt már a hátunk mögött.
Niederrannában szerettünk volna megállni egy pofa sörre. Mivel kikötésre ajánlott hely volt, a rámpán ennek megfelelően egymás hegyén-hátán voltak az osztrák és német kajakok. Esélyünk sem volt a partraszállásra, így kelletlenül, de tovább haladtunk. Jobbról feltűnt Wesenufer. Innen indulnak, és érkeznek azok a kirándulóhajók, amivel eljuttatják a turistákat az osztrák Duna legszebb szakaszára. Mi is erre tartottunk. De előtte kerestünk egy kikötésre alkalmas helyett. A kövezett partok mellett erre nem sok lehetőség adódott, így nagyon megörültünk, amikor egy kis öbölben megláttunk egy beton sólyát. Helyi motorcsónak kölcsönző felségterülete volt ez, ahol nagyon nem láttak szívesen. Azért megálltunk pár percre, hogy kinyújtsuk végtagjainkat.
Az utolsó 8 km. egész utunk legszebb része volt. Itt kezdődött a „Schlögeni hurkoknak” nevezett Duna szakasz. Az összeszűkölő folyó gránit hegyek között kanyarog. Schlögen után, egy bicikliúton kívül, más nem fért el a parton. Ide már csak vízen, vagy kerékpárral lehet érkezni. A vízről csak ámultunk és bámultunk. Próbáltuk befogadni a sok szépséget. Közben viszont figyelni kellett a sétahajókra és motorcsónakokra. Szűk volt a hely.
Ebben a csodálatos környezetben kötöttünk ki, 34 km. megtétele után. A pár darab vendégházból álló Inzell adott otthont első osztrák táborunknak. Gyönyörű füves területen verhettük fel sátrainkat, kicsit el is szeparálva a többiektől. A tábor nagyon kulturált.
A Gasthof Nikolaus vizes blokkjait használhattuk. Az első osztrák eligazításkor megismerhettük a szervezők őrmester asszonyát, aki egészen a szlovák határig produkálta magát. Mi jókat derültünk rajta. Amit viszont akceptáltunk, hogy angolul is elmondta a tudnivalókat. Sokszor mindezt egy stokira állva tette. Vacsora viszont nem állt rendelkezésünkre, így mindenki a hazait fogyasztotta. Csillával ennél többre vágytunk, ezért megkóstoltuk az étterem Wiener Schnitzel-jét, amit sült krumplival és áfonya dzsemmel szolgáltak fel. Nem ez volt a legolcsóbb vacsoránk, de egy korsó sörrel leöblítve nagyon jól esett.
A teli has, és a jó levegő gyorsan elnyomott minket. Nyugovóra tértünk.
Július 4. (10. nap) Inzell – Linz
Drámai indulás - Erőművek, tornyok, paloták – Felső Ausztria fővárosa
Azt terveztük, hogy reggel 5-kor mindenki kimászik a sátorból, mert 49 km. és két erőmű várt ránk. A tervnek ez a része meg is valósult, és gyorsan össze is pakoltunk. De hát mindig kell, hogy valami közbeszóljon. Ilyen egy kalandtúra. Indulás előtt derült ki, hogy nincsen meg Csilla irattárcája, benne pénzzel, okmányokkal. Égen-földön kerestük, legalább egy órán át, de sehol sem találtuk. Csomagjainkat már rég bepakoltuk a tréler aljába. Kezdett nem vicces lenni. Mindenkit megkérdeztünk, de senki sem látta. Csillának aztán villant valahol egy utolsó ötlet:
- Nem csomagoltad véletlen össze a sátorral?
Az Aschachi duzzasztó küzdi le a legnagyobb vízszintkülönbséget egész Ausztriában. A zsilipben 15 métert süllyednek az alvízre tartó hajók. Mi ezt most kihagytuk, mert a kapuk éppen zárva voltak. Az átemelést választottuk. A sólyakocsikat körülbelül a kenuk közepe alá helyeztük. Ebben az egyensúlyi helyzetben biztosította a legkönnyebb haladást a szárazföldön. Persze számít a hajóba elhelyezett csomagok súlyelosztása is. Egy nagyobbacska séta a hajóval, majd ereszkedés lefelé a rámpán libasorban. Itt a németek is elengedték a tolakodást. Nem tudtak hova menni, olyan szűk volt a lejárat. Mindenki kivárta a sorát.
3 kilométerrel lejjebb, az aschach-i híd előtt kötöttünk ki, egy folyásiránnyal szembeni sólyázón. Közvetlen felette, a rakparton egy SPAR, amit előre kinéztünk google térképen. Ezt céloztuk meg napi bevásárlás gyanánt. A fiúk legnagyobb örömére, a hajók sörkészlete is feltöltődött, ami igen jól jött ebben a nagy melegben. A bájos kisvárosról még azt érdemes tudni, hogy az osztrák Duna szakasz egyik legrégebbi városa. Már a 700-as évekből szólnak róla feljegyzések.
Újabb esőfelhők gyülekeztek, amikor tovább indultunk, és egy kicsit megint eláztunk.
A felső-ausztriai Duna kerékpárút 20 db, úgynevezett római pihenőhellyel várja a megfáradt kerekeseket, ahol nem csak a kerékpárútról, a helyi közösségekről, de a római örökségről is informálódhatnak. Mi is egy ilyen pihenőnél szálltunk partra. Ez a pihenőhely Alkoven önkormányzatához tartozott. Maga a megállóhely, egy dunai kavicsokkal megerősített járólapokon elhelyezett, ötméteres betonból, és kőből készült padból, valamint egy oszlopból állt. Ezen látható XVII szám, valószínű a stáció sorszámát jelenti. Az információs tábla mellett még találtunk rajta egy római fejet. Egy szobrászművész alkotását.
A rövid technikai pihenő, és egy fürdés után, egymást fotózva, a viking hajósokkal haladtunk egy darabig. Közben előkerült 1-1 üveg, még hideg sör is a hajók aljából. Jól éreztük magunkat bőséges ellátmányunktól. Még 16 km-t sem eveztünk az Aschach-i erőműtől, amikor az Ottensheim-i állta utunkat. Itt át lehetet volna emelni az öreg Dunára, ahol egy nemzetközileg ismert evezős pálya is található. Most viszont szerencsénk volt, mert éppen nyitva voltak a zsilipkapuk. Gyorsan magunkra kaptuk a mentőmellényeket, és beeveztünk az első osztrák zsilipünkbe. Ausztriába minden zsilipben kötelező a mentőmellény használata. Ennek hiányában nem kezdik meg a vízszint kiegyenlítését.
Balról hamarosan feltűnt az Ottensheimi Kastély épületegyüttese. A gránitsziklán álló palota építése, az előkerült dokumentumok alapján, 1148-ra tehető. A második világháborúban a Német Wehrmacht állomásozott benne, majd 1855-ig az orosz parancsnokság székhelye. Ma egy Kenyában élő osztrák illető magántulajdonában van, így csak a Dunáról csodálhattuk meg. Nem látogatható.
Linz-et, a jobb parton, a Burschenbund torony őrzi. A 19. század elején épült kis erődítmény, sok funkciót látott már el. Eredetileg remetelakként funkcionált, de itt is ki lehetett feszíteni a folyót elzáró láncot. Volt az I. világháborúban elesettek emlékműve, majd 1945 után ezt kiterjesztették a második világháborúban elhunytakra is. Ma, a német testvériség múzeumaként szolgál. Nekünk viszont úgy tetszett, hogy őrt áll Linz bejáratánál. Érdekes volt Linzet a vízről látni. Szép látványt nyújtott a jobb parton a Linz-i várkastély, amely az 1300-as években a folyami vámok beszedését intézte. Az 1800-as években viszont már börtönként üzemelt. Ezt a funkciót töltötte be a második világháború idején is. Ma szintén magántulajdon, de nyilvános helyiségeiben létrehozott múzeum látogatható.
Este fél hatra érkeztünk meg a Linz-i Evezős, és Kakak klubba. Illetve az előtte lévő közlekedési parkba, amelynek zöld felületein állíthattuk fel sátrainkat. Sietnünk kellett, mert 6-tól már tálalták a vacsorát. Kicsit késve, de mi is csatlakoztunk a jó étvágyú sporttársakhoz. Reggel kisütött, szöttyett rántott húst kaptunk, vödörből kimert, előre gyártott krumpli salátával (meg sem lepődünk), és egy pofa sörrel. Kaptunk egy kis élőzenét is, ami feldobta a hangulatot. A Linz-i Magistratskapelle zenekar húzta, illetve fújta a talp alá valót.
Fénykép csere a „Vikingekkel”, majd néhány esti kép elkészítése a fényben úszó Linzről, Felső-Ausztria központjáról, mielőtt bebújtam a sátorba. Ma nagyon elfáradtunk, ezért könnyen hajtottuk álomra a fejünket.
Július 5. (11. nap) Linz – Wallsee
Lustálkodás az esőben – Verseny a nyitott zsilipért – A szomorú múlt (Mauthausen) – És ismét rómaiak, kolbászozóval – Gasztro kalandok Wallsee-ben
Hajnalban arra ébredtünk, hogy jókora eső veri a sátrat. 6 körül azért kikászálódtam a hálózsákból, és felsétáltam a klubépületbe, ahol elvégeztem a reggeli tisztálkodást. Csillának jeleztem, hogy nyugodtan pihenjen, így nem érdemes tábort bontani. 8 órára saccoltam, hogy talán eláll az eső, és ez a tippem óraműpontossággal be is jött. Gyors pakolás következett. Mások is hasonlóan gondolkodtak, mint mi, így 9:15 körül jó páran indultak velünk együtt. Linz az ipari kikötővel, és az acélgyártás ronda kéményeivel búcsúzott tőlünk. Több osztrák felségjel alatt hajózó, volt magyar uszállyal találkoztunk ezen a szakaszon. Letűnőben a magyar flotta.
10:30-ra volt zsilipidőnk az abwindeni duzzasztónál. A szinte álló vízen, elég lehetetlen vállalkozásnak tűnt, hogy a 12 kilométert ennyi idő alatt leevezzük a kenuval, de azért belehúztunk. Bár nem értünk oda a nyitásra, de legnagyobb örömünkre még nem volt zárva a kapu, így kényelmesen beevezhettünk.
További 7,5 kilométer megtétele után haladtunk el Mauthausen előtt. Az egykor vámot szedő, szép kis városka nehéz történelmi örökséget hordoz. Ma legtöbben a második világháborúban létrehozott koncentrációs táboráról ismerik. 3500 zsidót öltek meg a gázkamrákban és 122 ezren haltak meg az embertelen körülmények között, beleértve 12 923 magyart is.
Mauthausennel átellenben érkezett az Enns folyó, egyből két torkolattal. A 254 kilométer hosszú folyón 10 erőmű is épült, ezért jelentős villamos árammal járul hozzá Ausztria energia ellátásához. 5 kilométerrel lejjebb, a céltól 10 kilométerre kötöttünk ki a baloldalon, Au an der Donau-nál, ahol ismét egy római stációval találkoztunk, a XVI számúval. A területen található egy szabadidőpark, egy kemping, és egy Yacht kikötő. Mi viszont, a TID-es útitervben jelzett kolbászdát kerestük, amit a Duna parttól kicsit beljebb, a bicikli út mellett találtunk meg. Ettünk, ittunk, jót mulattunk. De leginkább hűsöltünk egy kicsit.
A kicsit unalmas szakasz vége felé, még a wallsee-i duzzasztó előtt, átemeltünk az öreg Dunára. A csendes állóvíz, remek lehetőséget nyújt a vízi sportokra. Ennek partján értük el a nemzetközi tábor kikötési helyét, 3 kilométert lapátolva a nyugodt vízen.
Sátorhelyünk, egy sportpályához hasonló füves területen volt, amihez egy kis dombon kellett felmászni a parttól. Így, most is lent maradtak a kenuk a vízparton. Valahogy mindenki elfáradt ezen a 39 km-es szakaszon. Így beköltözés után, csak arra vártunk, hogy megvacsorázzunk. Lelkesedésünk hamar alább hagyott, amikor valami furcsa levest kaptunk. Volt abban minden. Fejtett bab, zöldbab, krumpli, mutatóba valamilyen hús, de az egész mintha durván össze lett volna turmixolva főzelékké. Ezt egy kis chili csepp sem tudta feldobni. A hajónaplóban csak „valami zöldbab trutyiként” emlékeztem meg róla. Fürödni, és WC-ézni, a szomszéd gyerektáborba kellett menni. Elvileg jó nagy kerülővel. Mi viszont megtaláltuk az átjárási lehetőséget a kerítésen. Még egy utolsó sör, és már le is feküdtünk. Másnap hasonló nap várt ránk.
Július 6. (12. nap) Wallsee – Ybbs
Ébredés banánhéjjal – Kastélyok magyar vonatkozásokkal – A retteget Strudengau – Ybbs-i séta
Kora hajnalban keltünk, mert a 37 kilométerre lévő Ybbs-i zsilip, fél háromra várt minket. Reggeli pakolásunkat nem mindenki nézte jó szemmel. A szomszéd sátorból, egy banánhéj repült felénk. Bár csöppet tényleg hangosak voltunk, mégsem csúsztunk el rajta. A reggeli pálinka adta lendülettől, gyorsan sátrat bontottunk. Kenunk csodaszép reggeli fényekkel várt Duna partján.
Kiérve a holtágból, jobbról a Niederwallsee kastély tűnt fel először, ami egy sziklaormon magasodik a város fölé. Ferenc József itt temette el lányát, a Budán született Mária Valéria főhercegnét. Ma az Esztergomot Párkánnyal összekötő híd őrzi a nevét.
A folyó a duzzasztó alatt kissé elterült. A baloldalon, majd kicsit lejjebb a jobb part közelében, a zátonyokból kis szigeteket képzett. A sodor ívét és sebességét keresztgátakkal szabályozták. A terv az volt, hogy valahol kikötünk reggelizni, de erre 18,5 kilométeren keresztül nem volt lehetőségünk. Ennek oka, a Strudengau szakasz miatti mederszabályozás. Strudengau-nak, az osztrák Duna azon 25 kilométeres, keskeny és kanyargós szakaszát nevezik, ahol a folyó utoljára töri át a Cseh gránit hegységet. A smaragdzöld hegyoldalak, olykor 45 fokos szögben omlanak a folyóba. Valamikor a Duna legveszélyesebb szakaszának számított, ahol jártunk. Tragikus történelme van. Hajósok százai vesztették itt életüket, ami alapvetően meghatározta a környék lakóinak életét. A Grein-i polgárok közül kerültek ki a révkalauzok, és a teherárut is itt rakodták ki, hogy kritikus szakaszon, szárazföldön szállítsák tovább. St. Nikolánál kifejezetten hajótöröttek számára hoztak létre kórházat. De voltak, akik az áldozatokból és az utánuk maradt holmikból csináltak üzletet. A hajóroncsok kiemelése, szintén külön iparág volt. A mederben hatalmas sziklák, zúgók, örvények tették félelmetessé az áthaladást. A meder átalakító munkák már az 1700-as évek vége felé megkezdődtek, a különösen veszélyes sziklák eltávolításával, majd a 19 században újbóli robbantásokkal folytatták a munkálatokat. Az igazi megoldást az Ybbs-i duzzasztó 1957-es átadása jelentette, 12 méterrel emelve meg a vízszintet a retteget szakaszon. Ezzel, a festői Strudengau-n való áthaladás, ma már biztonságos, lehetővé téve, hogy gyönyörködhessünk a táj szépségében. A hajózási jelekre azért most is figyelni kell, mert a folyó szűk, és a nagy hajók elég nagy slunggal közlekednek.
A Strudengau Dornachtnál kezdődik, amit bal parti neobarokk kastélyáról könnyű megismerni. Pár kilométerrel lejjebb, egy kanyar külső ívén, szintén a baloldalon, feltűnt Grein városa, amit a Greinburgi kastély vezetett be. Ez Ausztria legrégebbi, lakott vára. Ma itt található Felső-Ausztria Hajózási Történeti Múzeuma. Grein, a már említett dunai hajóforgalomnak köszönhetően virágzott fel. Itt található Ausztria legrégebbi kőszínháza, mely 1791-ben kezdte meg működését a régi városházában. Állítólag az ülések még eredetiek.
Grein után szinte nekiütköztünk Wörth szigetnek. Mindkét ága jelentősen összeszűkül, így a jobbon csak lefele, míg a bal oldalin csak felfelé lehet haladni. Kifejezetten veszélyes rész, mert a fentről érkező hajóknak, majdnem 90 fokos fordulatot kell megtenniük, hogy bekanyarodjanak a sziget jobb oldala alá. Az alsó spiccel szemben, végre ki tudtunk kötni, egy széles rámpán. Asztal is várt minket, padokkal, így kiváló lehetőséget biztosított a bőséges falatozásra. Két, idősebb helyi evezőssel is megismerkedtünk, akik éppen ekkor rakták vízre szkifjeiket, hogy megkerüljék vele a szigetet.
Szép látvány volt a szemközti oldal is. Keretet a Struden falu feletti Werfenstein kastély adta. Ez a kastély is része volt a Duna menti útdíj- és biztonsági rendszernek, amiről már Linz előtt említést tettem. Valamikor a szigeten is volt egy kastély együttes (a szabályozásnál ezt is berobbantották), és a két épület között itt is ki tudták feszíteni a láncot, ha szükség volt rá. Lezárva ezzel a dunai közlekedést.
Teli hassal folytattuk a lapátolást a gyönyörű vidéken. A jobb oldalon, még egy ingókövet is felfedeztünk. Ezen a szakaszon, a Duna bal partja Felső-Ausztriához, míg a jobb már Alsó-Ausztriához tartozik. Ybbs előtt, már végleg utóbbi vidéken eveztünk. A duzzasztóig 16 kilométert kellett még lapátolni, ahova a vártnál jóval hamarabb érkeztünk. A kiadós hátszélnek köszönhetően, már fél 12-kor ott voltunk. Inkább megkerestük a kishajók átemelési pontját, annak ellenére, hogy nem ajánlották a szervezők az erőmű leküzdésének ezt a módját. Hamarosan megértettük, hogy miért. A kiemelést, most először, egy vízen úszó, fekete színű, jól felforrósodó, műanyag stégen kellett megejtenünk. A kenuszállító kiskocsik jól működtek, így viszonylag könnyedén toltuk őket át az alvízre, ahol viszont hatalmas lépcsőkön kellett kézben lecipelni a hajókat. Na, ez tényleg nem volt egyszerű, de kalákában ezt is megoldottuk. A szemközti parton álló Persenbeug kastély mögött, sötét felhők gyülekeztek, és az ég is megdörrent. Tartva az esőtől, iparkodtunk tovább. Azért még megemlékeztünk, a kastély magyar vonatkozásáról. 1887-ben ugyanis itt született IV. Károly, Magyarország utolsó királya, akit 1916-ban koronáztak meg.
Jobb oldalon gyorsan feltűnt Ybbs városa, ahol Dunára néző kastélyszerű középületek köszöntöttek. Tulajdonképpen itt végződik a Strudengau. Még Grein, a hajók felső ki- és berakodó pontja volt, Ybbs az alsó. Eső előtt, és az elsők között kötöttünk ki a város alsó részén, és ütöttük fel sátrainkat, a helyi gördeszka pálya melletti füves terülten. A vihar irányt váltott, így az égi áldást most megúsztuk. A TID-es étkezési lehetőséget, a helyi kenu klub kiskocsmáját, gyorsan megtaláltuk. Még nyitva sem volt, de a tulaj felmérte „szörnyű” helyzetünket, és még mielőtt szomjan haltunk volna, beinvitált minket a söntésbe. Két-két kör sör rendelésével háláltuk meg kedvességét. Végre volt egy szabad délutánunk, ezért egy kis városnézésre, és bevásárlásra indultunk. A történelmi belváros bájos házai magával ragadtak. Csak sétálgattunk, és élveztük Ybbs hangulatát. A helyi Lidl-t is könnyen megtaláltuk, így pótolhattuk fogyó készleteinket. Visszatérve a táborba, elég sok időnk maradt a vacsoráig. Ezt lazítással, beszélgetésekkel töltöttük. Néhány vizes ruhánk, a kifeszített kötélen száradt. Este felé, a klub kertjében volt a grill parti, az elmaradhatatlan kolbászkákkal. Kivételesen, az ipari mennyiségű krumpli saláta nélkül. A csónakház WC-je, és zuhanyzója ugyan kicsit szűkre volt szabva, de így is sikerült megoldanunk az esti fürdést. Összességében, egy nagyon kellemes este volt. Egy szép nap, és újabb 39 kilométer után.
Július 7. (13. nap) Ybbs – Schönbühel
Egy kulacs története – Templomok Dunája – „Vizes” megérkezés Schönbühelbe – Csapatépítés magyar módra
Végre egy nyugodt, hosszú alvás után ébredtünk. A reggel nagyon békésen telt. Nem siettünk sehová. Nem vágott hozzánk senki banánt. Rövid nap elé néztünk. Mindösszesen 26 fkm. várt ránk. Beszélgettünk, eszegettünk, iszogattunk, és szép lassan tábort bontottunk. Fél 10 körül pakoltuk le csomagjainkat, a parton hagyott kenu mellé, amiben egy kulacsot találtunk. A kulacsnak története van. Előző nap, amikor Strudengau legszebb részén reggeliztünk, asztalunkon volt egy elhagyott kulacs, amit mi nem bántottunk. Amikor újra úton voltunk, a partról a német szkiffesek kiabáltak utánunk, hogy ott felejtettük a butykosunkat. Mi több nyelven válaszoltunk, hogy nem a miénk, amit erőteljes gesztikulációkkal is próbáltunk nyomatékosítani. És ez így ment még pár percig. Minket vitt az ár, ők meg szaladtak utánunk a parton, és kiabáltak. Ezt a kulacsot küldték utánunk Ybbs-re, megadva hajónk ismertető jegyeit valamelyik sporttársunknak. És az ajándék reggelre meg is érkezett. Nem dobtuk ki (egyelőre), úgy voltunk vele, hogy vigye el a kenu, kabalaként.
Azt terveztük, hogy meg sem állunk a melki duzzasztóig. Ezt tartottuk is, egy rövid technikai szünetet kivéve. A város alatt jobbról megérkezett az Ybss folyó, majd egy éles kanyar után baloldalon Gottsdorf kisvárosa, amit a Duna partján álló templomáról könnyű felismerni. Az El Camino osztrák szakasza is keresztül halad a településen, de ez több városra is igaz lesz, amit a hátralévő napokban érintünk. A Következő település a bal parton Marbach. Szintén messziről felismerhető a város felett magasodó két tornyú bazilikájáról, ami Ausztria második leglátogatottabb zarándok helye. A templom építését 1660-ban, egy csodatevő tölgy köré engedélyezte a passaui püspökség. Mindezt 2050 folyamkilométerre a Fekete Tengertől.
Jobbról érkezett az Erlauf folyó, majd Pöchlarn, ami szintén jellegzetes templomáról ismerszik meg. A keskeny tornyú épület, közvetlen a gát mögött terpeszkedik. A szemközti Klein-Pöchlarn kapcsán, szomorú eseményről emlékeztünk A kissé beljebb található Artstettenben temették el Ferenc Ferdinándot, és Zsófia hercegnőt, az 1914-es szarajevói merényletben bekövetkezett haláluk után.
Pöchlarn után, Ebersdorf magasságában, már messziről feltűnt a Melki Apátság épületegyüttese. Vele együtt a duzzasztómű is látómezőnkbe került. Pontban délre volt zsilipidőnk, de mi fél órával előbb érkeztünk. Ezért az átemelés mellett döntöttünk. Erre, a bal parton volt lehetőségünk, ahol egyből az öreg Dunára, jelen estben Weitenegg-i tóra toltuk át a kenukat. Csodaszép kis vízfelület. Jobbról az apátság látképe, balra a Weitenegg-i vár romjai. Mivel előzetesen nem voltunk rá felkészülve, meglepetésként ért, hogy a tóról nincs kijárat az alvízre. Az erőmű alatt, újra át kellett emelni. Ráadásul egy igen szűk helyen. Időközben az eső is eleredt, és a szél is rendesen verte a hullámokat. Mindez együtt, némileg nehezítette a ki-beszállást. Átemelést lassította, hogy sporttársaink is segítségre szorultak.
Innen, már csak 5 km volt hátra a táborhelyig. Esőkabátban eveztünk el Melk alatt, erősen hullámzó vízben. A jobb oldal közelében haladtunk, hogy ne zavarjuk a megnövekedett hajóforgalmat. A melki híd után, jobbról érkezett egy kis folyó, a Pielach. Nevezetes pont, mert hivatalosan egy új és látványos szakaszt nyit meg. Az osztrák Duna utolsó áttörését, a Wachaut.
Szakadó esőben, hullámzó vízben sorban álltunk, hogy kiköthessünk a schönbüheli kemping keskeny rámpáján. Amíg én a túratársaknak segítettem kiemelgetni a hajókat, addig Csilla elment megkeresni, hogy merre vannak a sátorhelyek. A kenuk ismét lent maradtak a part mellett, felborítva. Az esőben nem kezdtem meg a sátorépítést. Szerencsére hű kísérőink, Rátkai Janiék, már túl voltak ezen, és septiben egy ideiglenes „söntést” alakítottak ki a tréler körül, aminek még teteje is volt. Mindenkinek jól estek a lelket melegítő italok. Esőkabátokba talpig beöltözve, gyorsan emelkedett a hangulat, és végre új túratársainkat is jobban megismerhettük. Miután sikerült életet lehelni megfáradt izmainkba, végre az eső is elállt. Beköltöztünk, és mindjárt itt volt az eligazítás ideje. Most mi is csatlakoztunk, azzal a céllal, hogy felfedezzük a Stumpfer família vendéglátó egységeit. A terület két telekből áll. Az egyik üres volt, csak egy pajta volt rajta. Itt tartották az eligazítást, osztották az italt, és verték fel sátraikat, akik már nem fértek a kempingbe. A vacsora viszont az utóbbiban volt. Most először nem ettem meg, amit kaptunk. Nem tudom mi volt. Mosléknak nézett ki, viszont jó meg volt borsozva, hátha akkor le tudjuk gyűrni. Az étterem magyar pincére azt mondta, hogy ilyet még ők sem kapnak soha. Éhesek voltunk, ezért úgy ahogy voltunk, „kemping dresszben”, beültünk a puccos étterembe. No, itt sikerült egy isteni rántott húst ennünk salátával, áfonyával és sült krumplival. A vacsorát lesétáltuk a lakókocsik között, és alkonyati fényben fotóztuk, a mesés hátteret nyújtó Schönbühel kastélyt, majd aludni tértünk.
Csilla nagyon készült Melkre, mert Umberto Eco „A Rózsa Neve” című regénye, melynek helyszíne szintén egy bencés kolostor, nagy hatással volt rá. Én is szívesen sétáltam volna az ódon falak között, és erre volt is lehetőség, mert a TID munkatársak gondoskodtak egy szervezett túráról. Nekünk ehhez most nem volt energiánk. Így maradt még elvarratlan ügyünk Melkkel.
Július 8. (14. nap) Schönbühel – Mautern (Wachau)
Duzzasztó nélkül – Kastélyok, várak, templomok – Rizling és a barackpálinka – Favianis, a Wachau keleti kapuja
Reggel szemerkélő esőben ébredtünk. A magyart csapat, kapkodás nélkül készülődött. Könnyebb, duzzasztó nélküli, nézelődéses nap ígérkezett. A reggeli konyhát, a tréler platója alatt rendeztem be, védve a néha megeredő esőtől. Háromnegyed 10-kor, beöltözve, de mosolyogva, a Schönbüheli-i kastély varázslatos hátterével megfestve, egy nemzetközileg vegyes csapattal kezdtük el a vízre szállást. Ezen a reggelen megint jócskán kivettük részünket, a sporttársak hajóinak sólya végére cipelésében.
Ez a nap a Wachau-ról szólt. A mindösszesen 28.5 fkm. sok csorgásról, fényképezésről szólt, az el-el eredő, szemerkélő esőben.
A Wachau, vagy wachaui kultúrtáj, 2000 óta a világörökség része. 30 kilométer hosszú völgyszoros a Duna mentén, Melk és Krems an der Donau városok között. A Duna itt vág utat magának, a Cseh-masszívum délkeleti peremén. A meredek partszakaszok teraszos szőlőültetvényekké alakítása, főként a folyásirány szerinti, napsütötte bal oldalt jellemzi. Leginkább Zöldveltelinit, és Rizlinget telepítettek a híres dűlőkbe. A területre jellemző másik gyümölcs, a sárgabarack, de róla Spitz-nél, és egy kicsit Mautern-nél még megemlékezünk. Wachau, a Duna völgyének leghíresebb ausztriai szakasza. Az elbűvölő táj szépsége, és a páratlan, értékes műemlékek révén, méltán az ország egyik legkedveltebb turisztikai régiója. Ahogy ereszkedünk az Öreg Hölgy hátán, az Ausztriánál megszokott mértéknél is sűrűbben találkozunk gyönyörű apátságokkal, kastélyokkal, erődökkel. A 17–18. századtól mindinkább a barokk stílus kezdett eluralkodni a Wachau völgyének építészeti képén: új templomok és kápolnák épültek, de több középkori kolostort, és apátságot is jelentősen átépítettek ebben a korban (pl. a melki, dürnsteini, schönbüheli és Furth bei Göttweig-i apátságokat). A Wachau völgye szolgált, az 1200 körül született felnémet hőseposz, a Nibelung-ének egyik helyszínéül is. A Nibelungok tulajdonképpen végig kísértek egészen Esztergomig, de erről majd egy kicsit később.
Már az indulásunkat is gyönyörű kép keretezte, benne merészen, a meder fölé épített schönbüheli kastéllyal. Az épület a 12. században épült. Az idők folyamán sokszor cserélt gazdát, amely az 1800-as évek közepére teljesen leromlott. Beroldingen grófja az 1900-as évek elején felújította a kastélyt, majd 1921-ben eladta Oswald von Seilern-Aspang grófnak. A kastély ma is a család tulajdona, nem látogatható. Magyar vonatkozás, hogy Crescentia von Seilern-Aspang, Gróf Széchenyi István felesége volt.
hajók kifosztása jól jövedelmező üzletág. Innen származik a „Fright Forest” elnevezés. 1529-ben a törökök felgyújtották, majd egy ideig női tulajdonosa volt a várnak. Az 1800-as években a shönbüheli kastélyhoz hasonlóan, Beroldingen gróf tulajdonába került, és azt 1930-ban, szintén Oswald von Seilern-Aspang grófnak adta el.
jellegzetes kék-fehér templomtornya. A kis óvárosban található épületegyüttes, Ausztria egyik legszebb barokk kori emléke. Az óváros feletti sziklán trónol, az ország leghíresebb erődítménye, illetve annak romjai. A dürsteini vár azzal vonult be a történelemkönyvekbe, hogy itt tartották fogva a keresztes hadjáratokból, Szentföldről hazatérő Oroszlánszívű Richárdot, akiért később a világtörténelem legnagyobb váltságdíját fizették ki. A magyar szál innen sem marad el. Mátyás király seregei, akik 1477-1485 között elfoglalták a várost, többször is ostromolták a vár falait, de elfoglalni nem tudták.
Visszaérve, leterítettem egy sátorlapot, amivel megnyitottam a tábori kocsmát. Körbe ülve, a magyar csapat folytatta az ismerkedést, ki-ki letéve a maga palackját a pultra, a kör középre. Vacsorára babgulyás szerű valamit kaptunk, ami a felejthető kategóriát képviselte. Csak Robink repetázott belőle. Nap végére, az evezés és városnézés, kivett belőlünk annyi erőt, hogy viszonylag korán elfeküdtünk sátrainkban.
A kastély alatt, mementóként, egy sziklacsoportot hagytak a Duna medrében. Jól szimbolizálja, hogy milyen lehetett a vad folyó, amikor teljes szélességben ilyen sziklák, örvények nehezítették a hajózást. A két sziklának neve is van. „Kuh”, mint tehén és „Kabl” – borjacska. Biztonság kedvéért, mi is a hajózó utat választottuk, amelyet a sziklák baloldalán jelzett a piros bója.
Elhagyva a kastélyt, egyből feltűnik a schönbüheli szervita apátság. A Duna parton álló, hófehér épületet 1980-ban hagyták el a szerzetesek, azóta plébánia templomként üzemel.
A következő település balra, Aggsbach Markt, ahol eredetileg a TID tábor is elhelyezésre került volna, csak valami felújítás miatt, az utolsó pillanatban a szervezők áttették azt a schönbüheli kempingbe.
Tekintetünket ismét a jobb part vonzotta be. Tova úszó kenunkra, a hegy tetejéről köszöntött le Aggstein Vár romja. Ezt a várat is a 12. században építették a Kuenringerek. 1429-ben V. Albrect herceg megtámadta a várat, és újjáépítette. Hamar rájött, hogy a Dunán közlekedő
Nem kellett sokat eveznünk, hogy balról feltűnjön Willendorf, ahol a világ legrégebbi szobrocskáját találták meg. A „Willendorfi Vénusz” 25-30 ezer éves, az őskorból ránk maradt emberábrázolás. Jelenleg Bécsben, az osztrák Természettudományi Múzeumban őrzik, helyben csak a másolata tekinthető meg.
Pihenőre a spitz-i Duna Strandon kötöttünk ki. Végre nem esett. A felettünk lévő dombon állt a Kuerning lovagok várja, a Ruine Hinterhaus. 1620-ban, a vallásháborúk idején földig rombolták, és bár a fellegvárnak egy része ma is teljesen épségben van, elővárának, ma már csak a falai láthatók. Mint azt említettem, a táj egyik nevezetessége a „wachaui sárgabarack”, amely az EU-ban elfogadott márkanév. Spitz-ben rendezik évente a gyümölcsről elnevezett fesztivált. Sajnos nem volt lehetőségünk megkóstolni a „wachaui barackos gombócot” (Wachauer Marillenknödel aus Topfenteig), amit állítólag itt kiválóan készítenek. Így jártunk a vidékre jellemző itallal, a Marrillenbrand-el is, aminek szintén az itt termelt sárgabarack az alapanyaga.
A következő jelentősebb település, a baloldalon Weissenkirchen, amit a szőlőültetvényekkel körülvett, gótikus plébániatemplomáról ismertünk fel. A falu, a régió legjelentősebb bortermelő közösségét fogja össze. A legenda szerint innen származik, a wachau-ra oly jellemző Rizling. Ami az igazsághoz tartozik, hogy már a 13. században okiratokban említik Ritzling néven. Erről évente meg is emlékeznek a Rizling Fesztiválon. Borozni itt érdemes megállni. Mi inkább csorogtunk tovább (kenuk összekapaszkodva), hogy balról üdvözölhessük Wachau gyöngyszemét, Dürnsteint. Már messziről feltűnt, az Ágoston-rendi Apátság.
Fél 3 előtt, már partra is szálltunk Mauternbe, második wachaui táborhelyünknél. Mivel ételhez a helyi büfében nem jutottunk, így sátorverés után nyakunkba vettük a várost. A legfontosabb úti cél, a helyi SPAR meglátogatása volt. Közben magunkba szippantva a városka történelmének illatát. Mautern, a rómaiak idejében is virágzó település volt. Az 1. század végén katonai tábort létesítettek „Favianis” néven. Később, St. Severin kolostort alapított, a még fallal körülvett településen. A következő századokban, mint kereskedelmi, és vámállomás növekedett. A város fejlődése, a középkorban szorosan összefüggött a passaui egyházmegyével. 1050 körül alapították a Szent István plébániát, melyet 1400 körül kibővítettek, és barokk stílusban felújítottak. Ma, Mautern legfontosabb látnivalója.
A bevásárlás után, beültünk a Kebab Time nevű műintézménybe, ahol a névadó ételből fogyasztottunk. Csilláé csirkéből készült, a fiúké bárányból. Hazafelé sétálva, folytattuk a városnézést. Csilla úgy döntött, ne hagyjuk el Wachaut Marrillenbrand nélkül, és jobb napokra vásárolt egy üveg barackpálinkát, egy helyi kistermelőtől. Az italt haza hoztuk, majd szeptemberben, TID-es barátainkkal fogyasztottuk el a kacsaszigeten, egy újabb közös táborozás alkalmával.
Július 9. (15. nap) Mautern – Tulln
Kilépünk Wachauból – Történelem óra az unalmas tullni mezőkről – Újabb búcsú
Korán keltünk, mert az Altenwörth-i erőművet délelőtt 11-re el kellett érnünk, ami 23 km-re volt a táborhelyünktől. A Happy for 2 reggel 7-kor siklott a vízre. Ahogy áthaladtunk a Mauterner híd alatt, átellenben Krems városával búcsúztunk Wachautól. A mai Krems három bal parti városkát egyesít. Krems, Und, és Stein. Itt született Liszt Ferenc édesanyja, és Mátyás seregei is elfoglalták anno.
Krems, Ausztria egyik legrégebbi városa, óvárosa a világörökség része. És ami nekünk szintén nagyon fontos mérföldkő, elértük a 2000-es folyamkilométer táblát.
A kremsi hidat elhagyva, egy jókora „S” kanyaron keresztül láttuk, a szemközti hegy tetején elterülő Göttweigi apátság monumentális épületegyüttesét. 1094 óta a Bencéseké. Ausztria Montecassiójaként is emlegetik.
Ahogy kiléptünk a dombok öleléséből, a táj jellegtelenné vált. Persze minden viszonyítás kérdése. Wachau után nehéz megfelelni az elkényeztetett szemeknek. Azért a történelem itt is megihlet. A Nibelung ének szerint, Attila itt várakoztatja Krimhildát, mielőtt az esztergomi várába viszi. Ezen a tájon csapnak össze, a cseh seregek a Hasburgokkal, és Napoleon is itt szerez győzelmet az egyesült erők felett. A Törökök ellen is Tullnból indultak a csapatok, hogy Bécset visszafoglalják.
10 kilométerre a zsilip előtt kötöttünk ki reggelizni. Elég furcsa hely. Csak kis sóder volt, és utána dupla gátas rendszer, a két védmű között csordogáló vízfolyással. Bőséges pikniket csaptunk, miközben példákon felbuzdulva, német sporttársaink is sorra kötöttek ki mellettünk.
Az északnyugati szél gondoskodott róla, hogy akár evezés nélkül is jól haladjunk, így idő előtt megérkeztünk a duzzasztóhoz. Nem volt kedvünk átemelni, ezért inkább várakoztunk egy kicsit.
Ennek megfelelően, a magyar kompániának sikerült összeverődnie. Szél keltette hullámzás, a zsilipkamrában is rendesen éreztette hatását. A falhoz kapaszkodva gyakran becsapott a fedélzetre. Az alvízre kiérve, szinte azonnal kikötöttünk a jobb oldalon, egy árnyas sóderes partszakaszon, a Traisen folyó befolyásánál. Igazi vadkempinges hely. A gyors folyású folyócska kristály tiszta vizet hoz a Dunába. Olyat, amit talán Passauban láttunk utoljára, így nagyon élveztük.
A hátralévő 18 kilométert, különösebb élmények nélkül tettük meg. Beérkezve Tullnba, előbb a jellegzetes kábelhidat, majd a parthoz kötött Donaubühnét pillantottuk meg, ami tulajdonképpen egy vízre telepített koncert-színpad. Tulln szintén nagyon régi település. Már a rómaiak is várost alapítottak itt, Comegena néven. Ez volt dunai flottájuk fő állomáshelye. Attila és Krimhilda találkozását a Nibelung emlékmű örökíti meg.
41,5 kilométer evezés után, a tullni Yacht kikötőbe kellett befordulnunk. A rámpán ott várt minket a TID-es zászló. Innen bő fél kilométerre volt a Donaupark Kemping, ahol sátrainkat
felverhettük. A hajókat így lent hagytuk a marinában, és felmálházva indultunk táborhelyet keresni. A kemping hatalmas, és tulajdonképpen majdnem teljesen fel van parcellázva. Elkerített mobilházak, lakóautók, csodás kertek, medencék. Ide költöznek ki az Osztrákok. Sátorverés után, Csillával még felkerestük a közeli Spárt. Igazából csak azért, hogy kicsit kimozduljunk. Visszafelé jól el is tévedtünk a kemping útvesztőjében. Előnye, hogy sok jó fotó témát adtak a kis terciák. Volt időnk kisétálni a gátra is, hátha találunk közelebbi vízreszállási lehetőséget. Sajnos a kutatás nem jár pozitív eredménnyel. Mindenhol erősen kövezett part gátolta elképzelésünket. A kemping mellett, közvetlen a gát belső oldalán viszont felfedeztünk egy árnyas fákkal határolt, nem is olyan kicsi tavat. Amolyan szabadidő park lehetet, mert nagyon szépen ki volt építve a partja.
Vacsorára végre valami változatosság. Mindenki egy fél grill csirkét kapott, amit ott sütöttek a sátraink között. Tényleg finom volt, és repetázni is lehetett. Az estét felhasználtuk arra, hogy búcsút vegyünk a Rómaifürdő SE-vel érkezett túratársaktól. Nekik itt ért véget az osztrák kaland. Ismét négyen maradtunk, magyarok. A két kenu, és legénysége. Innen már nem tudtunk szárazföldi segítséget igénybe venni, ami bizony nagy könnyítés volt az átemeléseknél. Másnaptól, az összes csomagunkat be kellett pakolnunk a hajókba. Ezzel a tudattal tértünk nyugovóra.
Július 10. (16. nap) Tulln –Bécs
Teljes menetfelszereléssel – Esőben – Klosterneuburg és III. Lipót története – A szétszabdalt bécsi Duna
Tullni kempingünkre nem lehetett panasz. Nagyon tiszta volt, és az áram vételezése is könnyedén ment. Az egyik parcella elektromos kiállásán, úgy lógtak a telefonjaink, mint karácsonyfán a díszek. Tegnap este nem volt a legjobb idő, ezért korán ágyba, akarom mondani: sátorba bújtunk. Szerb szomszédjaink, viszont dacoltak a zord idővel. A belső fűtés, túlélő üzemmódba kapcsolta őket, így hajnalig bírtak mulatozni. Éjszakánk, ennek megfelelően inkább bóbiskolással telt. Ráadásul kaptunk egy jó kis esőt is. Az elmúlt napokban, a hidegfront határozta meg életünket.
A Yacht kikkötő, mely kenuinkat őrizte, reggel 7:30-kor nyitott, így ehhez időzítettük az ébredésünket. A sátorbontás utáni logisztikai úgy nézet ki, hogy hátunkon, és kezeinkben néhány csomaggal, kicammogtunk a kikötőbe. Ott a kenukat is felébresztettük. Sólyakocsira kötöttük őket, és kézi erővel visszanoszogattuk a kempingbe. Ott bele pakoltuk a maradék csomagjainkat. Egy utolsó búcsú a hazafelé távozóktól, és gyötrelmes arccal a megnövekedett súly alatt, kenustól, csomagostól vissza indultunk ahonnan jöttünk. Emlékeztetőül, a kemping-marina távolság közel 1 km.
A tracking szerint, 8:33-kor rajtoltunk Tulln-ból. Az egyetlen duzzasztónk ezen a napon 10 km-re volt. Erről a szakaszról nem nagyon tudok beszámolni, mert alighogy elkezdtük a lapátolás, leszakadt az ég. A sűrű esőben nem láttunk messzire. Amikor elértük a Greifensteini erőművet, kicsit alábbhagyott az áldás, majd el is állt. Még esőkabátban, de már fedetlen fejjel álltunk be egy szálloda-, valamint tolóhajó mögé a zsilipkamrába. A két nagy hajó, egymás mellé állt a szűk beton teknőben. Az utasokat szállító jármű kezdte meg a kihajózást, centiméterekre a zsilipfaltól, és a tolóhajótól. Hajmeresztő manőver volt, de a kapitány tudta a dolgát. A zsilip után, az öreg Duna becsatlakozásánál, egy kis szigeten kikötöttünk. Rendeztük a szerelésünket, elvégeztük kisdolgunkat, bekaptunk egy falatot, és indultunk is tovább.
Újabb 11 kilométert megtéve, értük el a Dunasziget felső csücskét. Balra Zsilippel lezárva az Új Duna, jobbra a főmeder, ahol nekünk is haladni kell. A kettő között a mesterséges sziget, amely úgy jött létre, hogy az egykori árterületen ástak egy új csatornát (Új Duna), és a kitermelt földből létrehoztak egy 70-210 m széles földsávot, mindezt árvízvédelmi célból. Ezt a 21 km. hosszú földszakaszt hívják most Dunaszigetnek, ahol nekünk is meg kellett találnunk az esti táborunkat.
Ki is kötöttünk egy újabb pihenőre a szigeten, pont Klosterneuburggal szemben. Ezt a várost Nagy Károly alapította, egy római castellum romjain. Először Nivvenburc (Neuburg) néven említik 1108-ban. Klosterneuburgot a Babenberg-házbeli III. Lipót osztrák őrgróf székvárosává tette. Ő alapította, a híres Ágoston-rendi kolostort is. A legenda szerint azon a helyen, ahol feleségének az esküvőn a szél által felkapott, és messze sodródott fátylát 9 évvel később, egy vadászat alkalmával, sértetlen állapotban megtalálta. Szemét, egy bodza lombozatának csillogó ragyogása vonzotta. A fény forrása a fehér fátyol volt, amely belegabalyodott a lombokba. A fényből Szűz Mária látomása rajzolódott ki, aki utasította Lipótot, hogy templomot és kolostort építsen az ő tiszteletére, ezen a helyen. Az apátság kiállításának tárgyai között megtalálható egy 12. századi női fátyol, amelyről azt tartják, hogy ez volt az a bizonyos esküvői ruhadarab.
A templomot 1136-ban, Mária születésének szentelték fel, majd a XVII. században barokk stílusban átalakították. A kolostorban található Ausztria legrégibb pincészete. A vidékre oly jellemző borkészítés történelme, mondhatni, az apátság alapításával kezdődött.
Vizes gönceinktől megszabadulva, indultunk tovább, Bécs bevételére. Észak-nyugati szélben jól haladtunk, és élveztük az olykor előbukkanó nap sugarait, mert ezen a napon kicsit átfáztunk. Hamarosan feltűnt Kahlenbergerdorf. A középkori kisváros, a bécsi Duna-csatorna előtt található jobbról. Ma már szerves része Bécsnek, tulajdonképpen elővárosi funkciót tölt be. Mai napig jelentős szőlőtermelő település. Leoldsberg, és Nussberg dombok közötti völgyben fekszik. Az ültetvények is ezek oldalában találhatók, ami szép látvány a Dunáról nézve.
A Duna, amin mi eveztünk, tulajdonképpen egy elárasztott, és jól szabályozott meder. A Régi Duna (Alte Donau), még az Új Dunától balra található, ami napjainkban tulajdonképpen tóként szolgálja a vízi sportok kedvelőit. A leírtakból látszik, hogy az egykori császárváros folyóját agyonszabályozták. 1870 előtt, Bécsben a Duna nagyjából úgy nézett ki, mint Gemenc, vagy talán a szigetköz. Évről-évre változtatva a topográfiáját. Így Ausztria akkori kormányzata úgy döntött, hogy a folyót ki kell egyenesíteni, a medret elegendő ártérrel csatornává kell alakítani, egyetlen déli leágazással, amit ma Duna csatornaként (Donaukanal) ismerünk. Ebből a bizonyos ártérből alakították ki az 1970-es években, a már említett Új Dunát, és a Dunaszigetet. A Duna csatorna jobb oldalon ágazik ki, a nussdorfi zsilipnél, és 17,3 km. hosszan kanyarog Bécs belvárosában. Rajta csak kedvtelési célú hajózás folyik.
Bécsen keresztül, a hajózási ágban evezni, hasonló, mint egy budapesti átevezés, csak közel sem olyan szép. Most szerencsénk volt, mert nem túl nagy a hajóforgalom. A szél viszont gondoskodott róla, hogy a sok hídlábbal összejátszva, a hullámok össze-vissza támadják hajónkat. Nem volt kellemes. A táborunk szinte Bécs alatt volt, így ezen a napon a kellemetlen részt letudtuk. Alig 2 kilométerrel a Freudenaui erőmű felett kötöttünk ki. Mivel se sólya, se ponton nem volt, csak egy leszakadt fal, ezért a kikötésnél tényleg elkelt a segítség. Libasorban szálltunk partra, és mindenki segített mindenkinek. Most már tényleg lehetett érezni, hogy összeszokott a nemzetközi csapat. Kezdtek eltűnni a vélt különbségek. Itt már mindenki csak egy volt, a vízi vándorok közül. A tábor a parttól kicsit beljebb, legelő féle réten volt kijelölve, ahova fel kellett cuccolnunk, egy kis ösvényen át. Fél kilométerre saccoltam ezt a menetet is. Tőlünk balra, mesterséges vadvízi pályát fedeztünk fel. Ez csuda érdekes volt. Tulajdonképpen egy körpálya, ahol a start és cél közötti szintkülönbséget egyszerű zsilippel egyenlítik ki, így nem kell kiszállni a hajóból a két menet között. A sziget itt 250 méter széles. Mi valahol félúton sátraztunk a Duna, és az Új Duna között. Fürdési, és étkezési lehetőség az Új Duna partján található evezős centrumban volt, ami büszkélkedhetett egy „Himmel & Wasser” névre keresztelt, fiatalos vendéglátóipari egységgel is. Mivel vacsora ezen az estén nem volt, befizettünk egy igen jól eső bécsi szeletre. Persze ez is disznóból, és nem borjúból készült. Mégis nagyon tudtunk neki örülni. Finom helyi sörrel kísértük le. Jó lakott napközisként bújtunk be a sátorba az erős szél elől. Nem is jöttünk már ki onnan. Örültünk az előttünk álló pihenőnapnak. Húzós egy héten voltunk túl.
Július 11. (17. nap) Bécs, Dunasziget
Pihenőnap – Barátkozás TID-es módra – Délutáni séta
Már nagyon vártuk ezt a napot. 1 hét kemény evezés után, végre egy pihenőnap. Reggel kényelmesen, és ráérősen kezdtük TID-es életünket. Bár volt egy szervezett városlátogatás, az olyan korán indult, hogy alapból elvetettük. Táborunk, a sziget alsó végén, elég messze volt a belvárostól. Tömegközlekedéssel több, mint 1 óra lett volna a bejutás, így gyorsan lebeszéltük magunkat az ezzel járó tortúráról, és inkább a regenerálódásra koncentráltunk. A napot nagymosással kezdtük az evezős klub fürdőjében. Már ez is elég kalandosra sikeredett, hát még ennyi ruha kiteregetése. Sikerült pár kötelet kihúznom, ahol az egyik oszlopot úgy alakítottam ki, hogy két evezőt fordított „V” alakban összekötöttem, és az ellen oldalon, két sátorkötéllel kifeszítettem. Így stabilan tudtam kihúzni több irányba is a köteleket. Csúcsára kitűztem a magyar zászlót, ha esetleg valaki keresné megfogyatkozott csapatunkat.
A munka tovább folytatódott a reggeli készítéssel. Sonkás (úri módon, seránói) tojás készült az előző nap vásárolt hozzávalókból. Jól esett a ráérős étkezés, beszélgetés, a pihenés. A szomszédból meglátogatott minket Wolfgang, aki krumplit, és répát hozott Csillának, amiért olyan lelkesen énekelt evezés közben. Német barátunk elmondása szerint, ez rá is jó hatással volt. Robi éppen krumpli levest szeretett volna készíteni, így kapóra jött az apró ajándék. Cserébe kis üveg Unicomot, Robitól retro jelvényeket kapott, no és persze pár kupica jó fajta nedűt.
Délután átsétáltunk az Új Duna felett átívelő Steinsporn hídon. A kiruccanás célja a 2 kilométerre található SPÁR meglátogatása volt. Nagyon nem volt szükségünk semmire, de úgy gondoltuk, hogy ez jó lehetőség sör, és pálinka készleteink pótlására. Időközben észre se vettük, hogy az Öreg Dunán is átkeltünk, ami érthető, hisz a kiszáradt meder nádasait láttuk, ahol egykor folyt a víz. Kicsit kellett volna csak letérnünk az egyenes útról, és akkor szemügyre vehettük volna a mai vízfelületet. Amikor visszaértünk, néhány frissítő sör elfogyasztása után rendet raktunk magunk körül.
Visszasétálva a táborba, konstatáltuk, hogy egyre kevesebben vagyunk. Pedig, pár új arccal is találkoztunk. Egy kis szerelés-, és hajóigazítás után, békésen tértünk nyugovóra.
Este 6-kor jött az eligazítás és a vacsora. Végre ehető kaja volt a sógoroknál is. Gulash-nak hívott finom marhapörkölttel, és kedves kiszolgálással vártak. Egy kis repetára is futotta. Nagyon értékeltük ezt a vendéglátást.
Július 12. (18. nap) Bécs – Hainburg
Rohanó folyó – A római kori központ – Búcsú Ausztriától – Hainburg története
Ezen a napon nyugodtan, kapkodás nélkül keltünk. A tőlünk 2 km-re lévő Freudenaui erőmű zsilipkapuja, csak 10-kor nyitott ki. Úgy kalkuláltunk, ha a hajók csomagostól elő lesznek készítve 9-re, akkor nem lesz baj. A vízre szállás ugyanolyan mókásra sikeredett, mint a megérkezés. Libasorban, kalákában eresztettük le a vízi járműveinket a Dunára. 9-re már vízen voltunk. Egy óránk maradt még a zsilipig. A lehető leglassabban haladtunk, de még így is várakoznunk kellett az egyik kikötőbikába kapaszkodva. 10-kor pontban nyílt a kapu, és nagy hajó kíséret nélkül, a TID-es különítmény beállt a kamrába.
Ahogy kifutottunk az alvízre, az Öreg hölgy beindult. Az erre a napra előirányzott 40 kilométert, megállásokkal együtt 4 óra alatt teljesítettük. Mindezt úgy, hogy egyáltalán nem szakadtunk bele az evezésbe. A folyó két oldalán, a hordalék-lerakódás elkerülése végett, kőzárások is gyorsítják a folyót.
Külön érdekesség volt, a Scwechatról fél percenkét felszálló repülők látványa, melyek a Duna felett kezdték meg az emelkedést. Fél távnál, egy szép kavicsos parton álltunk meg lazítani. Itt találkoztunk először egy pucér SUP-ossal, akit később utolértünk, majd Hainburgnál a partról láttunk újra.
Felhők gyülekeztek, ezért tovább indultunk. Hamarosan az 1900-as fkm. táblával fotózkodtunk. Ez azt jelentette, hogy pontosan 555,3 fkm-et tettünk meg Ingolstadból, és már csak 246,7 fkm van hátra.
A vízről nem látszott, de tudtuk, hogy valahol most haladunk el a Római birodalom Pannonia Provinciájának fővárosa, Carnuntum mellett. A világörökség részét képező romok Petronell-Carnuntum és Bad Deutch-Altenburg települések mellett találhatóak. A valaha 20-30 ezres polgárváros, katonai táborként is szolgált. A régészeti park felfedezésére, legalább 1-2 napra lenne szükség, így meglátogatása egyelőre bakancslistán maradt.
Hainburgba érve, a Duna partján, az egykori dohánygyár gyönyörűen felújított épülete a „Kulturfabrik Hainburg” fogadott, a hegytetőről pedig a fellegvár integetett. Nekünk, a hullámtörő mögötti kikötőben kellett partot érnünk, közvetlen a 13 században épült, nyolcszögletű víztorony alatt. Bizony itt szűkében voltunk a táborhelyeknek. Nekünk már csak a kikötőben, közvetlen a torony alatt maradt hely. Éppen fel tudtuk verni a három sátrat, de figyelnünk kellett a kikötőkötelekre, mert amint hullám érte a pontonokat, a drótkötelek elemelkedtek a földtől. Nem volt tanácsos ráhelyezni semmit.
Tábor állítás után, felkerestük a „Donau Cafe” névre keresztelt éttermet, ahol Csillának magyar pincér hozta a májgombóc levest, nekem pedig a korsó sört. Ma viszonylag korán volt a vacsora, mert több program várt ránk a nap hátralévő részében. Újból Gulash volt az étlapon, de ez valami egész más volt, mint Bécsben. Főzelékszerű, mindent az egyben katyvasz. Pár dolgot azonosítottunk, mint uborka, bab, répa stb. A többit fedje jótékony homály. Egy csepp chilivel tettük ehetőbbé. Közben a polgármester helyett, megérkezett a turisztikai iroda vezetője. Ő köszöntött minket, és egyben búcsúzott is tőlünk, mi pedig Ausztriától. Ebből az alkalomból, minden országot külön köszöntöttek. A megfogyatkozott magyar csapatot én képviseltem. Pár kedves magyar szó kíséretében, egy üveg helyi bort kaptunk. Zöld Veltelinit. Cserében pálinkát, és magyar piros paprikát nyújtottam át a hölgynek.
Ezután indult egy vezetett városnézés, amire kivételesen, most mi is beneveztünk. Nem titkoltan azért, mert Hainburg is tele van magyar vonatkozásokkal. A város kétszer is volt magyar kézen. Először a honfoglaló Magyarok, majd 1482-ben Hunyadi Mátyás foglalta el.
A séta a víztoronytól indult, és a várba ment fel. Mi legalábbis eddig mentünk a csoporttal, akik még legalább 1 órát folytatták a városnézést. Kezdjük újból a Nibelungokkal, ugyanis a várost a Nibelung énekben említik először, mint Heimburc várát. Az eposz szerint Krimhilda, útban Attilához, eltöltött egy éjszakát a fellegvárban. A mai Heimenburg várát, III. Henrik kezdte el építeni 1050 körül. 1108-ban a Babenbergek szerezték meg, és a 12 század végén abból a váltságdíjból erősítették meg, amelyet Lipót kapott Oroszlánszívű Richárdért. És ebből nem csak a várra jutott, hanem a városi erődítmények bővítésére is. Ez volt Hainburg virágkora. A település akkor veszített jelentőségéből, amikor felbomlott az Duna-menti monarchia, és Hainburg határvárossá vált. Majd a vasfüggöny leomlása után, mint a szlovákok nyugati kapuja, ismét növekedésnek indult. Meg kell még említeni, hogy az Osztrákok itt akarták megépíteni az utolsó vízierőművüket, de akkora volt az ellenállás, hogy Nagymaroshoz hasonlóan nem sikerült megvalósítani. És valljuk be, ez nagyon jót tett e tájnak.
A várba egyébként érdemes felsétálni, mert gyönyörű kilátás nyílik a Duna Kis-Kárpátokon való áttörésére, Pozsonyra, és Hainburgra. Visszatérve a városnézésből, csapra vertük az ajándék bort, és sztorizgatással ütöttük el az este hátralévő részét. Gyönyörködtünk a Duna fenséges látványába, és a lenyugvó nap fényében figyeltük, az előttünk elhúzó, kivilágított szállodahajókat.
Szlovákia
Július 13. (19. nap) Hainburg – Pozsony
Szemét kérdés Ingoldstadtól, Hainburgig – Porta Hungarica és egy romantikus reggeli – A magyar hajózás lehetséges jövője -A második főváros és egy újabb búcsú – Fogadás egy gázpalackkal, sörrel és kolbásszal, csipet politikával – Zenés vacsora, felár nélkül
Ezen a napon egy rövid, 16km-es evezés várt ránk, ráadásul gyors vízen. Délelőtt 10 óra előtt ki se köthettünk Pozsonyban, így ennek megfelelően kényelmesen készülődtünk. Kristóf és Robi úgy döntött, hogy nem kérnek a Szlovák vendégszeretetből, inkább tovább mennek Dunaremetéig, majd másnap Komáromnál befejezik a túrát. Amikor délután a hajónaplót írtam, még nem tudtam, hogy meddig jutottak. Csak egy képet küldtek küzdelmükről, a szárazon álló dunacsúnyi csónak csúszdáról, majd a dunakiliti fenékküszöb zúgójáról. Így legalább azt tudtuk, hogy a Szigetközbe értek. Később adtak hírt magukról, hogy egész estig eveztek, pontosan nem tudták, hol sátoroztak.
El kell mondani, hogy a hátunk mögött hagyott, több, mint 570 fkm. alatt, sehol sem láttunk szemetet. Se a partokon, se a vízben. Egy darab petpalack sem éktelenkedet sehol. Mi is nagyon ügyeltünk arra, hogy ne hagyjunk magunk után olyat, ami nem illik a természetbe. Ezen a reggelen viszont egy megdöbbentő eset történt. A német négypárevezős egyszerűen kidobta a hajó farában összegyűlt műanyag üvegeket, és szó nélkül vízre szálltak. Mióta elhagytuk Magyarországot, elszoktunk az efféle viselkedéstől. Kiabáltunk utánuk, hogy valamit itt hagytak jöjjenek vissza érte. De úgy tettek, mintha nem értenék, hisz a hülye magyar nem beszéli jól a németet. Ezek után, saját honfitársaik próbálták őket jobb belátásra bírni, de semmi reakció. Így ők érezték kellemetlenül magukat a történtek miatt. Összeszedték, majd a szelektív gyűjtőbe helyezték a szemetet.
Mivel időnk, mint a tenger, úgy döntöttünk, hogy reggelinket Dévény vára alatt fogjuk elkölteni. A kenuk háromnegyed 9-kor siklottak vízre, majd elkapta őket a 9 km/h-ás sodrás. Így percek alatt megérkeztük arra a pontra, ahol a Duna először töri át Kárpátokat. Ez itt a Porta Hungarica, a történelmi Magyarország nyugati kapuja. Ahol baloldalon, a Morva folyó torkolata felett, Dévény vára őrzi a bejáratot. Kicsit megilletődötten, Ady sorai jutottak eszembe: „Szabad-e Dévénynél betörnöm, Új idők, új dalaival?”
De essék néhány szó Dévényről is. A kalandozó magyarok, az egykor farönkökből épült Dévény vára alatt, a Duna mentén törtek nyugatra. Az Árpádok kővárat emeltek a favár helyébe. A vár a 13. században épült fel, és királyi határvár lett. A védmű eleinte egyetlen hatalmas méretű toronyból, és kerítőfalból állt. Viszont a történelmi Magyarország fennállása idején, Dévény már a legnagyobb magyar várak egyike volt. A Rómába tartó Borostyánút, majd a szentföldi zarándokút is itt vezetett keresztül. 1809-ben, a Bécs felé visszavonuló francia seregek, a békekötés ellenére, falait aláaknázták és felrobbantották. A rom azóta pusztul. A vár legendája viszont tanulságos történet lehet. Ennek alapján, a szláv mitológiában Devina, a szerelem istennője. Szlávból magyarra fordítva a név asszonyt jelent. A legenda szerint, egy nemes lovag apácát szöktetett meg a környékbeli kolostorból, akivel a vár tornyába menekültek. Amikor az üldözők már a sarkukba értek, ismerték fel, hogy milyen rosszul is döntöttek, mert a toronyban nincs már út felfele, csak lefele. A csúcsról kéz a kézben levetették magukat a hömpölygő mélybe, a Duna medrébe. Ahol vizet fogtak, ott rögtön egy szikla nőtt, amit azóta csak asszonykő (weiber-stein) néven emlegetnek. A torony neve pedig apácatorony lett. A Szépasszony vára kifejezésből, egyesek arra következtetnek, hogy az építtető egy valódi hercegnő lehetett.
Dévénytől a bal part már Szlovákia, a jobb még 8 kilométeren keresztül Ausztria. A 2 kenu, még együtt ért Pozsony alá. Balról a Hotel Devin, ami talán az első hotel volt, amiben úgy 45 évvel ezelőtt kisgyerekként megszálltam, ezért nagyon megmaradt bennem. Majd átsiklottunk az UFO híd alatt, hogy a következő átkelő, az Öreg híd után végleg búcsút intsünk barátainknak. Újabb gombóc a torkokban. Mint utolsó mohikánok, egyedül maradtunk a magyar csapatból.
Ők tovább a magyar vizek felé, mi egy jobb kanyarral a kikötés általános szabályainak megfelelően, mellé álltunk a Dunajklub Kamzik Bratislava stégjének. A pontonról magas lépcsők vezettek a partra, így itt csak a csomagokat pakoltuk ki, a hajót addig kikötve a vízen hagytuk. Majd lejjebb ereszkedtem 100 méterrel, ahol ugyan meredek beton rámpán, de az üres hajót kényelmesen ki tudtuk emelni. Majd sólyakocsira helyezve, belavíroztunk vele a táborba. Csilla közben egy nagyon ideális sátorhelyet talált, bár mire leparkíroztam Happy2-vel a sátorlap mellett, elkezdtek körülpakolni minket, majd be is szorítottak a telek sarkába.
Bárány Pistával, a szlovák szervezővel, reggel telefonon már értekeztünk. Mivel Hainburgba nem kaptam C200-as gázpalackot, ezért hozzá fordultam segítségért. Meleg szeretettel és egy tele gázpalackkal fogadott minket, amit a fia szerzett be nekünk, még a délelőtt folyamán. A regisztrálásunk, és a bevezető beszélgetésünk után, a kajasátor kínálatát mértük fel. Nagyon komoly ebéddel készültek szlovák barátaink, ami igen jól esett, mert ezen a téren eddig nem voltunk elkényeztetve. Igazi lacikonyha terülj-terülj asztalkája volt ez nekünk.
Mikor a naplómba ezekről az élményeinkről írtam, már túl voltam egy délutáni alváson. Amúgy is ritka tőlem, ezen a túrán pedig most történt meg először, hogy napközben beszunnyadtam. Vettem egy langyos vizű zuhanyt, és egy hideg, csapolt Pilsner mellett könyököltem gondolataim papírra vetése közben, amíg Csilla szintén a langyos zuhanyt élvezte. Egy helyi zenekar kezdte összeszerelni hangszereit, a klubház aljában. A terv szerint este 6-kor kezdődött a buli. A vezetői megbeszélést, amin jelen kellett volna lennem (vezettük saját magunkat, és Magyarországot), át rakták Bősre, így az egész délután szabad maradt. – Majd ott sem lett megtartva…
A szlovák vendégszeretet jellemzi, hogy bár csak ketten képviseltük Magyarországot, a zenekar így is több magyar slágert eljátszott a tiszteletünkre. Ettől a végén még táncra is perdültünk. Itt támadta meg Csilla lábát valami vérszívó siserahad, ami Szlovákiában töltött napjainkra rányomta a bélyegét.
A partról, a többiekkel együtt, még gyönyörködtünk a kivilágított Pozsonyban, és az éppen teljében lévő Holdban. Ekkor vettük észre Csilla lábain, a kezdődő hólyagokat.
Fél 11-kor, már a sátorból hallgattuk, hogy a zenekar elvonulta után, milyen jó kis Jam alakult, egy gitárból, és szaxofonból. De sajnos nem volt már erőnk, hogy csatlakozzunk a vidám csapathoz.
Július 14. (20. nap) Pozsony
Jó időre ébredve – Ma is búcsúzunk – A történelem hídjai, városnézés Pozsonyban – A francia nap
Sajnos, ezen a reggelen, fél 5-kor már felébredtem. Próbáltam még relaxálni, de ez csak háromnegyed órát tartott. A szükség nagy úr. Tegnap reggel Hainburgban majd megfagytunk. Itt, 16 kilométerrel lejjebb, igazi nyári, meleg reggelre ébredtünk, és végre a sátor sem volt nyirkos. Hogy ne legyen minden ilyen vidám, Csilla csípései nagyon csúnyán kezdtek feldagadni. Még aznap este szemtanúja voltam egy olyan rovar támadásnak, ami után Feleségem vére egyből kiserkent. Nem tréfáltak ezek a dögök, de azt továbbra sem sikerült megfejteni, hogy mifélék, és miért tüntették ki Csillát figyelmükkel.
Mosással indult a nap, majd egy nyugodt reggeli következett. Nem siettünk sehová. 21 német evezős viszont pakolni kezdett. Ők végeztek a TID-el, eddig tartott a kaland. A nemzetek közötti különbségek Pozsonyra már elkoptak. A búcsú pillanataiban döbbentünk rá, hogy az együtt töltött idő mennyire összekovácsolta a csapatot. Ismeretlen ismerősöktől kellett most búcsút vennünk. Olyanok öleltek át, akikkel sokat nem beszélgettünk, de az átemeléseknél számíthattak ránk, vagy éppen egy asztalhoz keveredtünk vacsoránál. Persze más volt ez, mint a honfitársainktól való elszakadás. De a búcsú, az búcsú. Egy-egy óvatos ígéret, hogy jövőre Mohácson majd találkozunk. A hajók felkerültek a trélerre, és a busz elindult Winzer felé, integető sporttársainkkal. Megint kevesebben lettünk. Bár pár szlovák hajó csatlakozott, a tábor mégis szellősebb lett.
Közben elindult a német nyelvű, vezetett városnézés, természetesen nélkülünk. Mi, csak 10 óra után vettük nyakunkba a várost. Pozsony Európa legkisebb fővárosa, de ahol az épületek, az utcák kövei ennyit mesélnek a Magyar Királyság egykori fővárosáról, azt újra, és újra látni kell. Pozsony otthont adott a szentkoronának, amíg 1536 és 1748 között hazánk első városa volt. Az országgyűlés egész 1848-ig ülésezett falai között.
A csónakháztól, csak néhány perc az Öreg Híd (Stari Most), amiről szép kilátás nyílik a várra és az óvárosra. Ez Pozsony legrégebbi hídja. 1945-ben épült, a lebombázott Ferenc József híd helyén, amit 1890-ben adtak át a forgalomnak. Az „új” hidat Vörös Hadsereg hídjának nevezték el, amit 2010-ben el kellett bontani. A régi hídból csak két pillér maradt meg. A másik kettőt megszüntették, helyettük egy, de magasabb lett építve. 2015-ben újra megindulhatott a közlekedés Ligetújfalu, és Pozsony között. Azóta csak egyszerűen Öreg Híd. Hiába: „Új idők, új dalai”. A híd két oldalán, felújított állapotban, még áll egy-egy vámszedő ház. Az újfalui oldalon ma egy étterem üzemel benne.
Leérve a hídról, egy nagy kereszteződéshez értünk. Itt található, a félköríves homlokzatáról megismerhető, Comenius Egyetem épülete, amiben valószínűleg éppen diplomaátadó zajlott. Erre a következtetésre, a virágcsokrokkal felszerelt, szépen kiöltözött vendégek láttán jutottunk. A Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken magyarul is lehet tanulni. A Šturova utcán közelítettük meg az óvárost. A híd forgalma alapból ide érkezik meg. A Koreai Nagykövetség, és hasonló kormányzati épületek mellett sétáltunk el. A szecessziós épületek, az Andrássy út hangulatát idézték.
Az óvárosba az egykori Lőrinc kapun léptünk be. Emlékét egy levegőben lógó installáció őrzi, ami egy középkori rácsos kaput szimbolizál. A Lőrinc (Laurinská) utcán sétálva máris megállapítottuk, hogy Pozsony gyönyörű, és nem is idegen. Olyan, mintha Budapesten korzóznánk. A szépen karbantartott, felújított homlokzatokon számtalan magyar emlék köszöntött ránk. A Panská (Lőrinc utca folytatása) és a Halászkapu (Rybárska brána) utca sarkán találkoztunk, az óváros vicces köztéri szobrai közül Čumillal (kandi). Ez, a csatornából kikandikáló, vidám kis alak, talán az egyik legfurcsább bronzfigura a városban. Az újkori legenda szerint, az utca sarkán kikandikáló úriember, állítólag nem a munkában fáradt meg ennyire, hanem így tud belesni a nők szoknyája alá. Szintén a legenda szerint, aki megsimogatja a fejét, annak szerencséje lesz, aki pedig az orrát fogja meg, hamarosan teherbe esik.
A Panská egyik vendéglátó egységében frissítettünk. Meleg volt. Szemben egy ajándék bolt, ahol Csilla beszerzett pár hűtőmágnest. Ezen az utcán olyan épületeket csodálhattunk meg, mint az egykori középkori zsinagóga portálja (ma történeti múzeum), az Esterházy-, és a Balassa Palota. A Madáritató Kútnál (Vtáčia Fontána), háttérben az Erdődy Palotával, fordultunk jobbra a Ventúrska utcába. Ez az utca vezet az egyetlen megmaradt városkapuhoz, a Mihály Kapuhoz.
Ott tartózkodásunk idején éppen fel volt állványozva, így nem tartozott a hálás fotó témák közé. Az utcát egy történelmi múltú felsőoktatási intézmény épülete nyitotta. Az Università Istropolitana, csak volt egyetem, ma műemlék. 1456-ban Mátyás király alapította. Nevét az ógörög Istropolitanan szó adta, amely Pozsony városát jelentette. A mai Szlovákia területén, ez volt ez első egyetem. Kancellárja, Vitéz János lett. A főépületben ma a pozsonyi Színművészeti Főiskola üzemel. Két házzal odébb, már a Pálffy Palotában gyönyörködtünk, amit rögtön a Zichy Palota követett. A következő épület a Wittman-Pauli Palota volt. Mondanom sem kell, hogy ilyen környezetben lassan haladtunk. Akaratlanul is megérintett a magyar történelem.
A Korzó kő előtt, balra, egy árkádon keresztül jutottunk ki a Klarisszák templomához. Itt egykor, egy cisztercita rendház állt. A 14 században építették át gótikus stílusban, majd egy tűzvész után 1637-ben, Pázmány Péter érsek reneszánsz stílusban újította fel. Az apácák, állítólag a kolostor kriptájában falazták el Árpádházi Szent Margit csontjait, ami a mai napig nem került elő. Az 1900-as évek elején, a kolostor épületét a pozsonyi katolikus főgimnázium használta. Ezt azért említem meg, mert legnevesebb tanulójuk Bartók Béla volt. De itt tanult Dohnányi Ernő zeneszerző, karmester is.
A 15. században épült Szent Márton Dómot, a Kapitulská (Káptalanház) utcán keresztül közelítettük meg. A Székesegyház Pozsony egyik fő látványossága. Nekünk mindenféleképpen fontos, hisz 11 magyar királyt és 8 királynőt koronáztak meg itt. Tornya tetején, 85 méter magasan rögzített, 150 kg-os, aranyozott Szent István korona mása emlékeztet minket erre a dicső korra. A koronázó templom megtekintése után, úgy döntöttünk, hogy elérkezett az idő, hogy bevegyük a várat. Sajnos ma már ez nem ilyen egyszerű, hogy csak felsétálunk a várdombra, mert az 1972-ben átadott Szlovák Nemzeti Felkelés Hídja (szlovákul most SNP), becenevén UFÓ híd, a belváros, és a Váralja egy részének teljes pusztulását okozta. Eltűnt a zsinagóga a zsidónegyeddel, a Halászcsárda, a Dóm előtere. A hídról lejövő 4 sávos autót szárazföldi nyomvonala, az óvároson halad keresztül, teljesen leválasztva a várnegyedet. Így nekünk is ezen az autópálya szerű borzalmon kellett először valahogy átvágnunk. Ezt úgy tudtuk megtenni, hogy a régi városfal egyetlen megmaradt szakaszán kellett haladnunk észak felé. A madárbástya maradványai után, találtunk egy felüljárót, ami átvezetett minket a Vár oldalába.
Várba, a Miklós kapun léptünk be, majd a Nemzeti Tanács irodái mellett haladtunk el. Először, a vár mögötti barokk kertben néztünk szét, majd a falakon kívüli, zöld felületen érdekes romokra lettünk figyelmesek. Olyan volt, mintha valami makett lenne. Pedig nem más volt ez, mint a Nagymorva bazilika maradványai.
A vár nagyon szépen van felújítva. A kilátás pedig pazar a Dunára. Egész Magyarországig ellátni. Viszont egy időszakos kiállításon kívül, mást nem találtunk nyitva. Itt található a Szlovák Nemzeti Múzeum. A vár bejáratát, a Robert Fico kezdeményezésére felállított, Szvatopluk, ágaskodó lovas szobra őrzi. A szlovák nacionalizmus méltó jelképe. Hogy ki volt Szvatopluk? Állítólag egykori nagymorva fejedelem. Erről a helyieknek azért más véleménye. Nem véletlen váltott ki indulatokat, és éles vitákat. Ráadásul a pajzsán egy náci kettős kereszt, míg talapzatán, az „ószlovákok királya” felirat díszeleget. Bár ezeket azóta eltávolították, magát a szobrot nem sikerült. Még egyszer körbe néztünk, készítettünk pár fényképet, és visszaindultunk az óvárosba.
A Korzó kőnél található, „Nagymama Éttermében” ebédeltünk, ahol autentikus felvidéki ételeket szolgáltak fel. Knédlis kajákra vágytunk, amit meg is kaptunk. A TID-es szükség konyhák után, élvezettel faltunk, de ha őszinték akarunk lenni, nem ez volt a gasztronómia csúcsa. Úgy éreztük, hogy nemzetiségünk megossza a pincérek hozzánk fűződő szimpátiáját.
Csilla lába egyre csúnyább lett, és fájt is neki. Már a gyaloglásban is gátolta. Hívtuk Bárány Pistát, hogy meg tudott-e valamit a vérszívókról. Az egyesületnél azt mondták, hogy valamiféle apró legyek lehettek. Bementünk a legközelebbi gyógyszertárba, ahol kaptunk rá krémet. Szerencsére a gyógyszerész hölgy beszélt angolul.
A Sedlárska utcán folytattuk a városnézést. Ez a kis utca a Fő térbe torkollik, aminek sarkán áll a Francia Intézet, amit éppen aznap nyitottak meg. Ennek kapcsán, az egész tér kék-fehér-piros trikolorba öltözött, ahol termékeinken keresztül mutatták be Franciaországot. Volt itt pezsgő, bor, konyak, sajt, pástétomok, makaronok, és persze turisztikai irodák ajánlatai.
A tér (Hlavné námestie ), tulajdonképpen az óváros, és egyben a társasági élet központja. A sétateret barokk, klasszicista és szecessziós épületek keretezik. Az egyik ilyen leghíresebb, az Óvárosháza. Az egykori városi önkormányzati székhely, 1868 óta ad otthont a Pozsonyi Városi Múzeumnak, ami Szlovákia legrégebbi múzeuma. Az épület attól különleges, hogy négy különböző házból, palotából áll, melyeket egybe csatoltak. 45 méteres tornyában, egy kilátó üzemel. Említést érdemel még, a tér közepén álló Roland kút. (Maximiliánova fontána) Ez a szökőkút már 1572 óta dísze a helynek, amely egyben tűzvédelmi célokat is szolgált. Eredetileg 4 pisilő kisfiú köpte a vizet, de ezeket, a lakosság unszolásra, az 1700-as években eltávolították, és delfineket tartó gyerekekkel helyettesítették. 2005-ben egy kútgyűrűt építettek köré, és eltávolították a lépcsőket. A tér északnyugati oldalán, egy újabb bronz szobor mosolyogtat meg minket. Napoleon katonája támaszkodik egy padra, amire Csilla is leült egy szelfi erejéig. Vele átellenben, már a Halászkapu utcában, egy másik népszerű alak, a Schöne Náci, széles kalapját üdvözlésünkre emeli. A három szobor közül, ez az egyetlen, ahol valós személyt formáztak meg. Schöne Náci, Lamár Ignác néven született, pozsonyi cipész. A város kávéházainak közismert, bohém figurája
A Prímás Palota átriumába besétálva, egy fogadásba csöppentünk, amit szintén a Francia Intézet kapcsán adtak. Egy-két fotó elkészítése után, csendben távoztunk. Mielőtt elhagytuk volna az óvárost, még betértünk a Pollito Cheesecake tortaboltba, ahol a nevéhez híven, legalább 10 fajta sajttortából lehetet választani. A közeli Lidl-be vettünk kenyeret, vizet, és pár apróságot a további utunkra, majd elindultunk az Öreg Híd felé, hogy visszasétáljunk a táborba.
Alig vártuk, hogy lefürödjünk. Úgy éreztük, hogy lehetőségeinkhez képest kiélveztük, amit Pozsony adhatott nekünk. Utolsó pihenőnapunk tartalmasra sikeredett. Az este folyamán Bárány Pistáék is meglátogattak, hogy nem kell-e esetleg Csillát kórházba szállítani. Úgy döntöttünk, hogy nem vállalnánk most ezt a tortúrát, a holnapi evezés előtt. Várnánk reggelig. Pistáék biztosítottak, hogy bármilyen helyzetben számíthatunk a szlovákiai magyarokra. Ha már nálunk voltak, ismét beszélgettünk, majd Csilla bemenekült a csípős dögök elől a sátorba.
Július 15. (21. nap) Pozsony – Bős
Vihar utáni indulás – 30 éve húzódó vízügyi vita – Át a fenékküszöbön – Mitől gyors egy kenu? – A bősi vendégszeretet
Az éjszaka nem a legjobban alakult. Éjfél körül egy durva szélvihar érkezett, ami kitartott hajnalig. Alig aludtunk valamit. Ennek az lett a következménye, hogy a felkelés is később történt a tervezettnél. Pedig Dunakilitinél, várt minket az ünnepi zsilip nyitás, délután 1-kor. A reggeliről le is mondtunk, hogy minél hamarabb indulhassunk. Csilla lába nem igazán mutatta a gyógyulás jeleit, de egyelőre nem akart orvoshoz menni. Ilyenkor Neki is a cél lebeg a szeme előtt. Háttérbe szorítja a fájdalmakat. Egyértelműen evezni akart. Dunakiliti pedig 21 km, és előtte várt még a bősi duzzasztás, és a dunacsúnyi átemelés. Se a zsilipek, se a csónak csúszda nem üzemelt.
Összepakolás után, a sátrunknál lévő kiskapun, angolosan távoztunk, amivel jókora kerülőt megspóroltunk. Kis cselünket, Bárány Pistának köszönhettük, aki előző este kinyitotta a lakatot, és úgy tette vissza, hogy ez ne látszódjon. Csak mi tudtunk róla. Egy pillanat műve alatt kint voltunk a kenuval, és a megállapodásnak megfelelően azonnal vissza is zártuk a kaput.
Már az elindulásnál látszott, hogy kisebb csoda kéne, hogy elérjük a zsilipet Dunakilitin. Azért neki láttunk evezni, úgy emberesen. Pozsony horgonyzóhelyei a baloldalon bújnak meg. Előbb a téli kikötő, majd a yacht kikötő következett. Itt ágazik le, a Csallóközi Kis Duna. A vízről csak a zsilip látszik. Bakancslistás vízterület felkeresése még várat magára, de egy rövid időre gondolataim megint azon jártak, hogy is lehetne megvalósítani egy kis Dunai vízitúrát.
A várost elhagyva, gyorsan az elárasztott területen találtuk magunkat, ahol szinte megállt a „tengernyi” víztömeg mozgása. Szomorú ez a látvány, a szem nem tudja megszokni. És azt sem, ami a duzzasztás alatt van. A folyó egyoldalú elterelését. A bősi erőmű éppen 30. születésnapját ünnepli, mint ahogy azt mindenki tudja, Nagymaros nélkül. Nem tisztem ítélkezni, és véleményemet se osztanám meg, se vízgazdálkodási, se ökológiai oldalról. Sorakoznának a pro és kontra érvek. De, ami így létrejött, az sem a természetnek, sem Magyarországnak nem jó, és erről kormányaink sora is gondoskodott. Egy biztos. A vízitúrázónak, minden természetbe való beavatkozás fájó, hisz elveszik a folyó ősi romantikáját, amiért beleszerettünk ebbe gyönyörű szabadidős elfoglaltságba. Nem evezhetünk szabadon. Úton-útfélen zsilipek, gátak közé szorított medrek nehezítik életünket.
Mivel a Dunacsúny, nem engedett át magától az Öreg Dunába - tágabb értelemben a szigetközbe -, a műtárgy felvízcsatorna oldalán álló DANUBIANA múzeumot megkerülve, kötöttünk ki egy beton sólyánál. Minden átemelés úgy néz ki, hogy kipakolunk a kenuból, majd kiskocsira rakjuk. Visszapakolunk, majd így, cuccokkal együtt, megkeressük a vízreszállási lehetőséget az alvízen. Jelen esetben, az igazi Dunán. A szlovák szervezés forgalomirányítókat is biztosított, mert a gáton volt némi autóforgalom. Utólag minden élmény megszépül, de nem szabad elhallgatni azt sem, hogy minden hosszú távú túrán vannak holtpontok. Amikor eleged van mindenből, és mindenkivel összeveszel. A lényeg az, hogyan tudsz túllépni a cél érdekében, ezeken a mentális gödrökön. Nálam ez az átemelés, a beton sólyánál való tolakodással, egy ilyen gödör volt. Csillával nem is beszéltünk az átemelés pár száz métere alatt. Viszont a vízen újra a régiek voltunk, és már húztuk is a közös a szekeret. Bele adtunk mindent, de a hátszél ellenére se akart siklani a hajó. Egyszerűen nehéz volt a víz. Aki sokat evezett, tudja, miről beszélek. A dunakiliti zsilipet 10 perccel késtük le, pedig mindent megpróbáltunk. Körülbelül 20 másik hajóval egyetemben, a fenékküszöb felett, szlovák oldalon kötöttünk ki, utolsó átemelésünkhöz. Meglepetésünkre, a szervezők ehhez a mutatványhoz is biztosítottak segítséget, ami most nagyon jól jött.
A fenékküszöb 1995 májusában épült. A segítségével létrehozott duzzasztás teszi lehetővé, hogy a folyó felette lévő szakaszán, a kibontott oldalbukókon keresztül, gravitációs vízpótlás történhessen a hullámtéri mellékágrendszerek irányába, azaz a Szigetközbe. A vadregényes szigetközi ágrendszerről hosszú oldalakat lehetne írni, de inkább fel kell fedezni ezernyi szépségét, elsősorban vízitúrázva. A terület a Duna Deltához hasonló jegyeket mutat, ami nem véletlen. A dévényi áttörés után, a folyó hirtelen érkezik sík területre, a Kisalföldre. A lassuló víz hordalékát lerakta, és szigeteket képzett, hisz itt érkezett meg az egykori Pannon tengerbe. Mondhatni azt is, hogy itt volt a Duna első delta torkolata, majd a Fekete tengernél létrejött a második.
A műtárgy után végre beindult a víz. Valamivel több, mint 23 km. várt még ránk, és ezt kiszállás nélkül tettük meg. Jól ment a hajó, és ezt nagyon élveztük. Sorra előztük meg a gyorsabbnak hitt kajakosokat. Így korán, az elsők között érkeztünk meg Bősre. Ez komoly előny a legoptimálisabb táborhely megtalálására. Itt kell megemlítenem az egyik hasznos tapasztalásunkat. A TID-en általában mindenki nagyon korán indul, hogy időben érjen az esti táborhelyre. Ebbe a versenybe mi is bele szálltunk, mondván, hogy kenuval úgyis lassabbak vagyunk. Rövidtávon ez talán így is van, de a hosszú meneteken kiegyenlítődtek az erőviszonyok, mivel mi eleve ennek megfelelően osszuk be az energiákat. A téli, tavaszi felkészülésnél is az állóképességre helyezzük a hangsúlyt. Így történhetett az, hogy a lehagyott kajakosok a parton elismerően mutogattak az izmainkra, holott nem feltétlen abban rejlik a titok nyitja.
A Komp Cafe mellett volt a tábor kialakítva. Ez egész kicsivel van feljebb, a jól ismert Hullámcsárdánál. Ide érkezne a Dunaremetei komp, ha üzemelne. Dunaremetén, az uniós milliárdokból épült komplexum, 5 évig üzemelt. Pontosítva: a bérbevevő, Lipót Önkormányzata üzemelgette a nyári szezonban. Pont addig, amíg le nem járt a projekt fenntartási ideje. Ugye nem kell kommentálni?
Az étteremben készültek ránk. Volt házi rétes, majd vacsorára isteni bográcsgulyás. Készítettek csülköt is, de azt már nem volt erőnk megkóstolni. A finom ízek mellé, vendégszerető személyzet tartozott. Ami tulajdonképpen, egy magyar családot jelent, akiknek megélhetést nyújt a vendéglátóegység. Így a kommunikáció is könnyű volt, és Ők is gyorsan szívükbe zártak minket, mint egyetlen magyar túrázókat. A pozitív élmények után, fel is iratkoztunk reggelire, a túra során most először, amit már reggel 5-től el lehet majd fogyasztani.
Gondoltam Csilla lábára teszek egy kis ecetet. Anno még otthon, kicsi pumpás flakonba raktam el. Ahogy turkáltam a kajás táskában, azt kellett konstatálnom, hogy teljes tartalma kifolyt, jó bukét adva mindennek, amit ide csomagoltunk. Nem tervezett takarítás, és nagymosás következett. Csilla lábára pedig maradt, a Pozsonyban vásárolt gyógyszertári krém. Bárány Pistáék itt is meglátogattak minket, hogy érdeklődjenek Feleségem állapotáról. És természetesen megint volt miről beszélni.
Fürdési lehetőséget a táborhely nem biztosított, ezért este a Dunában úsztam egy jót, aminek később következménye lett. Ezen az estén fogyott el a Passauból hozott Blutwurtz, Csilla lábát belsőleg is gyógyítva.
Július 16. (22. nap) Bős – Komárno
Vidám búcsú Bőstől – Alsó Szigetköz vízpótlása – Gönyű a hajósok városa – Egy különleges meglepetés – Jókai városa, Komárom
Ahogy ígérték, a büfé már kora reggel nyitva volt. Így az ő mellékhelyiségüket tudtam használni, megúszva a toi-toi nyújtotta örömöket. Még nyugalom volt, így a tulajdonossal is tudtam néhány szót váltani. Most először elmaradt a reggeli kávé, és tea főzés. Hivatalosak voltuk ugyanis a reggelire. De milyen reggelire! Olyan házi kolbászt és házi virslit kaptunk, hogy nem tudtuk eldönteni, melyik-melyik. Mellé, frissen sütött sajtos-tekercset fogyasztattunk. És persze minden finomságot, ami illik egy Duna parti napkezdéshez. Csilla kávéval, teával és Slivovicával öblített, én Slivovicával és sörrel. Már majdnem mindenki elment, amikor mi még mindig élvezkedtünk. Sehogy sem akaródzott vízre szállni. Ekkor indult be a magyar mulatós, a hangszórókból, a helyi törzsvendégek előadásával kísérve. A vidámság ránk is átragadt. Nagy búcsúzkodással, és a viszontlátás ígéretével hagytuk el Bőst. Nagyon jól éreztük magunkat ezen a helyen.
Tükör sima vízen indultunk, az előttünk álló 56,3 kilométer megtételére. Elkészült néhány gyönyörű fotó a vízről is, majd átadtuk magunkat a gályarabságunknak – evezni kezdtünk. Ebben az Öreg Duna is segített, mert jó „húzása” volt a víznek. Jobb oldalon, az 1816 fkm-nél tűnt fel, az Ásványrárói torkolati fenékküszöb. Amikor 1992-ben, Szlovákia elrekesztette a Dunát, a szigetközi mellékágakból eltűnt a víz. Bár 95-ben megépítették Dunakilitin a fenékküszöböt, ennek hatása, főleg a Szigetköz felső szakaszán érvényesült. Ásványráró alatt, már a folyó főmedrének elszívó hatása volt döntő jelentőségű. Ezért a mellékágak kiszáradtak, a medrek elerdősödtek. Ahhoz, hogy megakadályozzák a víz elfolyását a mélyebben fekvő Nagy-Dunába, el kellett zárni az Árvai-ágvéget. A 2015-ben elkészült torkolati fenékküszöb, megtartja a vizet, és azt az alsó ágrendszer felé tereli. A szigetközi ökoszisztéma újra életre kelt.
A Duna Szapnál folyik össze, a bősi erőmű öblítő csatornájával. Ettől a ponttól, újból számíthattunk nagy hajók jelenlétére. A Szigetköz végen, a Bagaméri fenékküszöb és hallépcső, jobbról köszöntött minket, melynek funkciója, szintén a vízmegtartás. Hamarosan feltűnt, az első magyarországi híd is, ami Vámosszabadit köti össze Medvével. Az 1806,4 fkm-nél fekvő átkelő, 1942-ben épült. A visszavonuló németek 1945 márciusában robbantották fel, majd 30 év múlva, 1973-ban indulhatott újra a forgalom Csehszlovákia és Magyarország között.
A legnagyobb meglepetés a Mosoni Duna torkolatánál ért minket. No, nem a megépült zsilipkapura gondolok, hisz erről tudtunk, hanem a megváltozott mederviszonyokra. 2017-es Duna túránk alkalmával, még nagyon veszélyes volt kihajózni a főmederbe. Akkoriban ezt csak kellő gyakorlattal lehetett megtenni. Az éppen két hete átadott duzzasztó és hajózsilip, mindent egyszerűbbé tett a kishajósok számára. De természetesen, nem csak a biztonságos hajózás volt szempont a műtárgy megvalósítása során. A Mosoni-Duna alsó torkolatánál, a kisvízszintek közel 2 métert süllyedtek. Ennek eredményeként, a Dunai kisvizek leszívták a Mosoni-Duna alsó torkolati szakaszán a vizeket. A Duzzasztó létrejöttével a Mosoni-Duna vízszintje megemelkedett, s ezzel hozzájárul az Alsó-szigetközi vizes élőhelyek megőrzéséhez. Nőt az árvízvédelmi biztonság, és Győr belvárosa hamarosan nemzetközi hajójáratokat fogadhat.
Kicsit lassabban a megszokottnál, de befutottunk Gönyűre. Isten hozott Magyarország! Megérkeztünk. Kikötéskor, a Háry Dezső téren felállított, és fellobogózott hajós árboc emlékeztetett a település hajós múltjára. Az 1850-es évektől kezdve, a település Győr elő-kikötője. Akár 50 gőzhajó is megfordult itt egy nap. A lakosság nagy része, a hajós mesterséget választotta, és ez apáról fiúra szállt. Miután 1950-ben, a hajóállomást Komáromba helyezték át, a falu hajózási központi szerepe megszűnt. A Bakonyban túrázók a Cuha patakot jól ismerik, de azt kevesen tudják, hogy vékony érként, itt torkollik a Dunába. Neve: Bakony-ér.
A folyóról érkező, kiszáradt hajósoknak – ezek volnánk mi – kötelező megálló a „Gödör Büfé”. 2017-ben még valóban egy büfé volt, vagy inkább kocsma. De akkor is jól esett itt megállni egy korsó Krusovicéra, és elbeszélgetni holland evezősökkel. Ma már egy helyfoglalós, puccos étterem. De valamit jól csinálnak, mert teltház volt. Szerencsére kaptunk egy asztalt. Csilla levest, én Somlóit ettem. Az árak megütötték az osztrák színvonalat. Persze jó ez a minőség, de valahogy mégis visszasírtam a jó kis kocsmai hangulatot. Lányos zavaromban, az evezéshez használt, bicikliskesztyűmet is a helyszínen felejtettem.
Tele pocakkal nem volt könnyű az evezés. Étkezés utáni bágyadtság lett úrrá rajtunk, amihez a júliusi meleg is hozzá tett egy lapáttal. Meg is álltunk egy hűsítő fürdőzésre, de ez se sokat segített. Jó egy órába telt, mire újból erőre kaptam. Amikor az ember tervezi a szakaszokat, nem gondol ezekre a mentális gödrökre, amik viszont jelentősen befolyásolják a vízen töltött idő hosszát.
Komáromhoz közeledve, a Monostori híd tűnt fel először. Ez is új szemünknek, hisz 5 éve, októberben rakták le az alapkövét, mi pedig ugye előtte, júliusban jártunk erre utoljára. Az új híd után 150 méterrel, áthaladtunk a vasúti híd alatt is. Ennek a lábánál egy kettős kereszt látható, ami az 1919-es komáromi áttörésnek állít emléket, amikor a kettészakított város magyar oldalon rekedt polgárai akarták visszafoglalni a megszállt városrészt. Ezután a „megkönnyebbült” Erzsébet híd köszönt minket ismerősként. Az 1766-os fkm. táblánál balra fordultunk, hogy még 3.5 kilométert evezzünk szembeszélben, és felfelé a Vágon, hogy elérjük Komárnoi (Révkomárom) táborhelyünket. Ez nem esett jól. Az alacsony vízállás, és a szél visszafelé hajtó ereje, nem kímélte fáradt izmainkat. Centiről-centire haladtunk, jóval lassabban a tervezettnél.
A komárnoi kajak és kenu klub mólójánál kötöttünk ki. A klub büszkeségeiről, a Tokióban bronzérmet szerző kajak 4-esről, hatalmas molinó emlékezik meg a stég belső oldalán. A hajót egy magas rámpán kellett volna felcipelni a gát oldalába, ezért úgy döntöttünk, hogy kenunknak tökéletes helye lesz a vízen, a stég belső oldalán. Szakszerűen kikötöttem. A móló és a hajó közé, pufferként a mentőmellényemet helyeztem el. A szokásos menetrend szerint, amíg én a hajóval ügyködtem, Csilla be is foglalta a sátorhelyünket, közvetlen a gát oldalában. Ezután a klub szociális helyiségeit fedezte fel, én pedig neki láttam a tábor építésének. Feleségem, visszafelé két korsó életmentő sörrel a kezében érkezett, és a hírrel, hogy fogyóban a vacsora. Sátorverés félbehagy és irány a klubház. Nagyon finom székelykáposzta várt ránk. Bárány Pistáék már elmentek, de a helyi szervező megkeresett minket, hogy Csilla lába iránt érdeklődjön. Úgy éreztük, hogy egész Szlovákia tud rólunk.
Két sörrel sétáltunk visszafelé a gáton, amikor egyszer csak sógornőm férje, akarom mondani Csilla sógora, Miki tűnt fel, a legnagyobb meglepetésünkre. Elénk jött, hogy másnap velünk evezzen, a Komárno - Esztergom távon. Mindketten nagyon meghatódtunk, örültünk jelenlétének. Nem jött üres kézzel. A kajak mélyéről két liter tokaji bort húzott elő, amit élvezettel szürcsölgettünk a késő estébe nyúló beszélgetésünk közben.
A szlovák szervezők, ingyenes shuttle buszokat is szerveztek, Révkomáromi városnézés, és bevásárlás céljából. Nekünk ehhez nem volt már erőnk, pedig Észak-Komáromban érdemes körülnézni. Itt is úton-útfélen szembe jön velünk, a Trianon előtti magyar történelem. A város, a szlovákiai magyar kultúra legfontosabb központja. 70 éve működik itt a Jókai Színház, a Szinnyei József könyvtár, a Csokonai Vitéz Mihály Művelődési Ház, és a Selye János Egyetem, mely Szlovákia első magyar nyelvű felsőoktatási intézménye. Egressy Béni itt komponálta a Klapka indulót, és innen Indult Lehár Ferenc karrierje is. Nekem, mint Duna járónak, Komárom mégis csak Jókai városa. Az Aranyember című művének központi helyszíne. Itt született, és élt az „Aranyember” - Tímár Mihály, aki a regény szerint, Komáromi hajós emberként járta be az Al-Dunát. Bevillan, hogy jövőre biztos ismét megelevenedik majd a főhős Orsova környékén, ha átevezünk az elsüllyesztett Ada-Kaleh felett, amiről Jókai a „Senki” szigetét formázta meg.
Magyarország
Július 17. (23. nap) Komárno – Esztergom
Komótos búcsú Szlovákiától – Dunalamási kaland – Búcsú Miktől és a Nibelungoktól -Esztergomi fogadtatás – Végre Vadkempingben
Ez volt az első nap, amikor végig aludtam az éjszakát. Reggel 6-kor sem volt igazán kedvem felkelni, kikászálódni a sátorból. Mivel szomszédjaink már mozgolódtak, így én is erőt vettem magamon. Kávét főztem a többieknek, amit ágyba kaptak, én pedig teáztam a reggeli nappal masszíroztatva arcomat. Komótosan, beszélgetve pakoltunk, így ismét utolsóként távoztunk a tett helyszínéről. Több, mint 50 km. várt ránk ezen a napon is. A stégen még emlékfotók elkészítésével halogattuk a vízre szállást, majd széles mosollyal az ajkunkon, eltoltuk a hajókat, és útnak indultunk. A Vágról kijönni, lefele se volt könnyű. A Dunán viszont nagyon szép víz fogadott. Szlovákia leghosszabb folyójának, a Vágnak, a most megevezett szakaszához tartozik egy kis geográfiai magyarázat. Ez a szakasz már az úgynevezett Vág- Duna, hisz a Pozsonynál kiágazó kis Duna (Csallóközi Duna) Gutánál egyesül a Vággal. Hogy melyik torkollik a másikba, ez maradjon hitvallás kérdése.
Ennél a kis vízállásnál, a komáromi spiccen, gyönyörű homokos partot képez az egyesült folyó. Az alacsony víz, csodás fürdőzést kínál a családoknak. Jó érzésekkel búcsúzunk Szlovákiától, bár a bal poldalon, 60 kilométeren keresztül, egészen az Ipoly torkolatáig, még velünk marad.
Békésen evezgettünk egészen Dunalmásig, élvezve a jó időt, és a nyugodt Dunát. Közvetlen a hajóállomás felett kötöttünk ki, hogy megpihenjünk a büfében, amit még mindig János üzemeltet. Akivel sajnos most nem találkoztunk. 2017-es Duna túránkon, amikor az almási partokon táboroztunk, jó barátságba kerültünk vele. Nagyon sokat segített. Ekkor részletesen írtam Dunaalmás történetéről, várható jövőjéről. A ki nem használt gyógyvízéről, és Csokonai Lillájáról. Ezért most inkább a frissen sült finom rétesről, és kávéról, a hideg sörről emlékeznék meg. No meg egy apró közjátékról. Hajóinkat teljesen kihúztuk a partra, hogy biztonságba tudjuk azokat. Így tett két német útitársunk is, akikkel már Ingolstadttól együtt eveztünk, így megbíztak bennünk. Ők is beültek egy frissítőre. Nyugodtan telt az idő, mindaddig, amíg fel nem tűnt, egy völgymenetben érkező szállodahajó. Mivel elég közel jött a parthoz, óvatosságból felkeltem, hogy rálássak hajóinkra. Jól tettem, mert a szívó hatás utáni első tolóhullám, megemelte a fövenyen sütkérező hajókat, és már vitte is őket befelé. Nagy rohanás a gátról gatyaféken, hogy ki tudjam még halászni járműveinket, mielőtt úsznunk kéne utánuk. Szerencsére, a közben feltámadó szél, pont kifelé fújt, így viszonylag könnyedén sikerült a mentő akció. Csilla később mesélte, hogy a kikötőmester is vetkőzött, hogy beszálljon a hajók kihalászásába, ha azok eltávolodtak volna. A helyiek jót derültek. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik így jártak. Közben a többi hajótulajdonos is megérkezett, így közös erővel kivontattuk a kenut, és a kajakokat, biztonságos magasságig, majd folytattuk a békés sziesztát.
A hajót, csomagostól a parton hagytuk, mi pedig felsétáltunk a TID-es táborba, ami a rögbi klub területén lett berendezve. Volt útitársunk, Eszter, és a magyarországi TID atyja, F. Gábor, meleg
fogadtatásban részesített minket. Végül is vízen, egyedüli magyarként értünk ide, három hete lapátolva Ingolstadttól. Megkaptuk a túra hazai pólóját, és tiszteletből a magyar szakaszra szóló nyakbavalót, hátha valamelyik táborban meglátogatjuk Őket, az elkövetkező napokban. A tervek szerint itt fejeztük volna be a túrát. Másképpen alakult. Csillával úgy döntöttünk, valóban leválunk a szervezett túráról, de egy hosszú etappal tovább megyünk Budapestig, a BKV sporttelepére, ahol az autónk várt ránk. Frissítettünk, majd beszélgettünk egy kicsit, tartva egy rapid élménybeszámolót.
Igyekeznünk kellett tovább, hogy megtaláljuk aznapi táborunkat, immár függetlenül a TID-től. 2-3 kilométert csorogtunk ehhez, hogy a Garam torkolatával szemben, az esztergomi oldalon felverjük a sátrat. Nem csak földrajzilag értünk haza, hanem lelkileg is. Végre vadkempingben. Csak mi, és a természet. Tésztát főztünk, amiből Csilla tonhalsalátát varázsolt vacsorára. A tűzhelyünket is ő készítette el a sóderban. Végre tábortüzet gyújthattunk. A maradék tokajit szürcsölgetve, csak bámultuk az éjszakai Dunát, és a lassan sötétségbe burkolódzó garamkövesdi hegyeket. Mindkettőnknek egy gyönyörű, és nyugalmas estét adott éjszakai menedékünk.
Továbbhaladásunkban a feltámadó szél szórakoztatott minket. Hol oldalról, hol szemből kaptuk. Érezhetően megnőtt a hajóforgalom is. Először a Neszmélyi szigetek mellett haladtunk el. A domboldalon jól látszottak, a szépen megművelt szőlő ültetvények. A gondos kezek, nagyon szép fehér borokat készítenek erre felé. A Mocsi szigetet balról kerültük, majd Lábatlan partjainál tartottunk egy technikai szünetet. Innen már nem álltunk meg Esztergomig. Lassan szűkebb hazánkba érkeztünk. A Táti szigetek felső bejáratától, megérkezett a szokásos esztergomi szembeszél, ami úgy erősödött, ahogy közeledtünk. Természetesen a motorcsónak forgalom is megnőtt, hiszen sokan szeretik vízről megcsodálni a Bazilikát. Elég hajtósra sikerült szakaszt eveztünk meg, bár itt, ezt megszoktuk. Ráadásul, a szénrakodóig a hajózóút is a jobb oldalon halad, majd áttér a baloldalra. így erre is oda kellett figyelni. Szívünk szerint mi is jobbra tartottunk volna, de a szállodahajók miatt óvatosnak kellett lennünk.
A TID-es kikötési-pont, picivel a Mária Valéria híd felett volt. Az össze-vissza érkező hullámok miatt, sokan küzdöttek meg a partraszállással. Az utolsó fordulónál, Miki is kapott egy jó nagy adag fröccsöt az ölébe, de nem volt egyedül. Miután kihúztuk a hajókat, megköszöntük neki a díszkíséretet, és elbúcsúztunk tőle. Innen Ő busszal visszament Komáromba az autójáért, és később a hajóját felvéve, aznap este még hazatért sukorói otthonába. Nem csak Mikitől váltunk el, búcsúztunk az utunkat végig kísérő Nibelungoktól is, akik a legenda szerint ideáig lovagoltak, hogy elérjék Attila udvarát.
Igyekeznünk kellett tovább, hogy megtaláljuk aznapi táborunkat, immár függetlenül a TID-től. 2-3 kilométert csorogtunk ehhez, hogy a Garam torkolatával szemben, az esztergomi oldalon felverjük a sátrat. Nem csak földrajzilag értünk haza, hanem lelkileg is. Végre vadkempingben. Csak mi, és a természet. Tésztát főztünk, amiből Csilla tonhalsalátát varázsolt vacsorára. A tűzhelyünket is ő készítette el a sóderban. Végre tábortüzet gyújthattunk. A maradék tokajit szürcsölgetve, csak bámultuk az éjszakai Dunát, és a lassan sötétségbe burkolódzó garamkövesdi hegyeket. Mindkettőnknek egy gyönyörű, és nyugalmas estét adott éjszakai menedékünk.
Július 18. (24. nap) Esztergom – Budapest
Az utolsó reggel – Küzdés az elemekkel - Dunakanyar – Kívánság étlap – Megérkezés –Ráadás halászlé
Végre egy csendes, nyugodt éjszaka után, szép reggelre ébredtünk. Ez volt az utolsó napunk. Annak ellenére, hogy hosszút kellett mennünk, nem rohantunk. A Dunaparton ülve néztük, hogy húznak el előttünk a TID evezősök. Megint jó korán keltek. Mire vízre szálltunk, jó erővel bedudált a szembeszél, ami egész nap meg-meg nehezítette a dolgunkat.
Főleg a Helambai sziget környékén volt haragos az Öreg hölgy, így ezen a rövid szakaszon, a sziget oldalában haladtunk. A szigeten nem kötöttünk ki, de egy szóra mégis meg kell állni, hisz régészeti lelőhelyekben nagyon gazdag földdarabról beszélünk. Az ásatások során őskori földházak, egy Árpád korabeli templom és temető, és egy kőből épült érseki nyaraló került elő, ami feltehetőleg Róbert érseké volt. De itt lehetet hazánk első barackosa is. Írásos emlékek számolnak be arról, hogy 1599 októberében, a Hasburg Birodalom, és az Oszmán Birodalom követei, itt folytattak béketárgyalásokat, amelyek nem vezettek eredményre. A sziget gazdag élővilágából kiemelkedik, a szürke gém populációja.
A két fájáról ismert, helembai zátonyon, meglett férfiemberek fémkeresőkkel játszadoztak. Vajon mit keresnek? Én a papírzsebkendőt kerestem. Esti fürdőzésem Bősnél most bosszulta meg magát, egy jó kis megfázás képében. Fél guriga WC papírt, és két csomag zsebkendőt fújtam tele az út során. Általában két evező csapás között, extra gyors ütemben.
Az alacsony vízállás, szinte eltüntette az Ipoly torkolatát. Csak a szobi révről azonosítottam be, hogy merre járunk. Innen már mindkét part Magyarország. Arra gondoltunk, hogy Pilismaróton pont ideje lesz kikötni. Bíztunk, hogy nyitva lesz a helyi vendéglátóipari egység. Szlovák túratársaink is ennek reményében álltak meg itt. Káromkodva tértek vissza hajójukhoz, a zárva lévő büfé miatt. Kicsit csalódottan, de a révtől lejjebb azért kikötöttünk, egy technikai szünetre. Szemben Zebegény, szép panorámája tárult elénk. A Börzsöny lábánál megbújó település, egy igaz ékszerdoboz. Nem csak a természet szépsége, hanem az épített környezete is kiemelkedő. A főváros polgári lakossága a századfordulón fedezte fel a kis falut, és lelt itt ihletet több művész. Közülük is megemlítendő Szőnyi István festőművész, aki képein keresztül népszerűsítette Zebegényt. Emlékét ma műterem-múzeum őrzi.
5 perc múlva újra hajóban voltunk. A Dunakanyar most teljesen más arcát mutatta. A folyó a szokásoshoz mérten csak csordogált. Ennek az oka, a szokatlan kis víz. Dömösig a szél sem érvényesült. A Hegyestető szépen kitakarta hajónkat. Visegrád felé kanyarodva viszont újult erővel csapott le ránk, naná, hogy szemből.
A Visegrádi sportcentrumnál, ahol a TID-es csapat vert tábort ezen a napon, még megközelítettük a partot, egy utolsó búcsúra. Volt útitársaink nem eveztek sokat Esztergom-Visegrád között. Biztos sokan ellátogattak délután a Fellágvárba, idejük volt bőven. Viking hajós barátaink éppen kikötéshez készülődtek. Elköszöntünk tőlük, akik búcsúzóul Csilla kezébe nyomták orrhorgonyukat, hogy 20 méterrel beljebb eresszük le. Nagy „see you later”-ek után folytattuk utunkat, mivel mi nem 23 km-et, hanem 56-ot eveztünk Budapestig. Muszáj volt hazaérni, elfogyott a szabadság.
Visegrádnál ismét elszörnyülködtünk a félbe hagyott beton monstrumon, amit privát hajókikötőnek szántak. Rettentően tájidegen. Hogy lehet egy ilyet megengedni Magyarország legromantikusabb tájegységében?
A Magyar Királyság egykori fővárosa (1323-1408), a Szentkorona őrzője, Mátyás reneszánsz központja, nem csak történelmi hagyatékával, de különleges fekvésével is méltán kedvelt turisztikai helyszín. És nem utolsó sorban, egy újabb dunai áttörés a Börzsöny és a Pilis között, mielőtt a folyó szétterülne a magyar alföldön. Nagy munkája után hordalékát lerakva, létrehozta a mai Szentendrei-sziget ősét, a dunakanyari szigetcsoportot. Ez több szigetből és zátonyból állt. A folyó építő hatásával érte el, hogy a szigetek összekapcsolódtak, és kialakult Magyarország harmadik legnagyobb szigete. 2022 július 18-án, a szigetcsúcs hosszan nyújtózott Nagyamaros és Visegrád felé. A csúcs felett, 200 méterre is bokáig érő vízben sétáló emberek láttunk. A sziget tovább épül.
Befordultunk a Szentendrei Duna-ágba. Ez mindig megindító érzés, mert most végkép hazaértünk. Ennek a 32 kilométeres vízi útnak minden centiméterét, limányát, forgóját, táborhelyét ismerjük. Bár Csilla nem itt nőtt fel, az első látogatásának alkalmával, nála is szerelem lett az első látásra. Megértette, miért is vágyok mindig vissza ide. Ez nem csak a szülőföld szeretetéről, hanem a táj vonzerejéről is szól. Víz és hegy. Csak úgy sugároznak a jó energiák.
Jelenleg, víz alig folydogált alattunk, ami ugyan jelentősen lassított, de a partok újabb szépségüket tudták megmutatni. A felszínre került zátonyok, sóderpadok, mind-mind új arcot adtak szeretett folyónknak. Csak csorogtunk volna, hogy töltődjünk a látvánnyal. Hogy magunkba szívjuk, a semmivel össze nem téveszthető illatokat.
Mondjuk én csak szívtam volna, mert náthám egyre inkább eluralkodott rajtam. Ki is kötöttünk a dunabogdányi strandon, egy délutáni ebédre. A Forgó Éttermet választottuk, nem a büfét. Végül is van mit ünnepelnünk. Megérdemeltük ezt a luxust. Csilla régóta vágyott egy jó húslevesre, és sztrapacskás harcsapaprikásra. És lám, már messziről láttuk a mai menü reklámtábláját, amin ez állt:
- Bogdányi Húsleves gazdagon,
- Harcspaprikás juhtúrós sztrapacskával
- Somlói Galuska.
Beosztottuk. Csilla harcsapaprikást kért, én pedig gyógyító húslevest. Itt jött el a túra legmélyebb holtpontja számomra, amiben nyílván a megfázás, és rekkentő hőség is szerepet játszott. De ez volt az utolsó napunk. Menni kellett. Összeszedtem magam, és hamarosan már hajóban ültünk. Sokszor hangot adtam már véleményemnek, hogy a Bogdány, és Tahi közötti Duna szakasz, a legszebb ebben az ágban. A folyó itt kanyarog a legmesszebb a településektől. Zátonyokból kialakult kis szigetek, gémek, szarvasok, és szemben a Pilis, a Vöröskő üde, zöld erdőségével.
Leányfalun beköszöntünk még régi barátunkhoz, Zsókához, aki a méltán híres „Gomba” nevű műintézményt üzemelteti. Nem felejtettük el, hogy éppen előző nap volt a születésnapja. Megígértük, hogy itt leszünk. Az idő sajnos szaladt, és hirtelen késő délután lett. Nem ücsöröghettünk sokáig a gesztenyefák alatt, siettünk tovább. Még 16 km. a cél.
Egy dolog miatt nem szeretjük nyáron a kis-Dunát. Ez pedig az őrült motorcsónakosok hada, akik sokszor módosult tudatállapotban vezetnek. A hajózási szabályzat, hullámvédelemmel kapcsolatos előírásait, egyáltalán nem ismerik. Minden előítélet nélkül, sajnos okunk van feltételezni, hogy ezek a főváros környéki „hajósok”, nem a legtisztességesebb módon jutnak jogosítványhoz. Ezen a napon mégis meglepetés ért. Az első három kishajós, akivel találkoztunk, szabályszerűen lelassított, amíg elhaladt mellettünk. De örömünk nem tartott sokáig. Ezután jött a fekete leves. Megérkeztek a vadbarmok, akik azzal szórakoztak, hogy minél közelebb húzzanak el az evezős hajók mellett, még akkor is, ha azokban gyerekek ültek. Szlovákiában kaptuk azt a tanácsot, hogy fényképezzük le az ilyeneknek a lajstrom számát, mert náluk nagyon büntetik ezt a viselkedést. Ott nem is találkoztunk problémás hajóssal. Csilla próbálta azt a taktikát választani, hogy már messziről direktben, jól láthatóan videózta őket. Ez olykor hatott, de a legtöbbször inkább még pózoltak is, úgyis megússzák büntetlenül.
Húznunk kellett nagyon, mert Kristóf jelezte, hogy lejön elénk a vízitelepre, de fél 7-ig érjünk oda, mert utána mennie kell. Megdolgoztunk az utolsó 13 kilométeren, de pontban 18:30-kor megpillantottuk, Kristóf daliás alakját, a BKV stégjén. Bár furcsa volt Őt ingben és hosszú nadrágban látni, nagyon megörültünk Neki. Jó, hogy eljött. Nagyon sokat segített a meredek rámpán való feljutásban. Mikor a hajót a kerítésen belül tudtuk, gyorsan elbúcsúztunk tőle, és átadtuk az Esztertől, Esztergomban kapott TID-es pólókat. A csomagokat már egyedül cűgöltük fel. A hajó leszerelésével, és a kocsiba pakolással, elég sok idő elment. Végeztünk a túrával. Hivatalosan 802 folyamkilométert tettünk meg. Valójában jóval többet, mert a folyamkilométernek, a folyam középvonalán mért távolságot nevezzük. Mi pedig nem ott jöttünk végig. Sajnos pontos távolságadatunk nincs, mert nem minden nap tudtunk mérni.
Este 8 óra volt, amikor begurultunk a Rómaifürdő SE. telephelyére, hogy beadjuk Rátkai Janiéknak, a kölcsön kapott kenu kocsit. Újabb örömteli találkozás. Az osztrák szakaszon jól összebarátkoztunk. Két mohácsi házaspár vendégeskedett náluk, akik hazafelé tartottak a Dunán. Ők a TID vendéglátói Mohácson. Bajai halászlét készítettek bográcsban, ami éppen akkor készült el, ezért minket is meghívtak az asztalukhoz. Koccintottunk a viszontlátás örömére. Én, mint sofőr, már csak ásványvízzel. Beindult a sztorizgatás. Kezdtük nagyon jól érezni magunkat, és már a jövőt tervezni. Észre se vettük, hogy ránk sötétedett. Jóval 9 után indultunk hazafelé.
Utóhangok
Részlet a Kontiki Adventure Facebook bejegyzéséből 2023. júliusában:
„4 ország, 802 km., 24 nap, 19 tábor (ennyi sátor állítás és bontás) városnézés Ingolstadtban, Straubing-ban, Passau-ban, Ybbsben, Mauternben, és Pozsonyban. Új barátok és számos új ismerős, akinek segítettünk, akik nekünk segítettek. Küzdés az elemekkel, és rengeteg élmény. Ezt adta nekünk a 65. Nemzetközi Dunatúra Ingoldstad és Budapest között. Hajónk, a Happy2, és mi, egy Esztergom - Budapest szakasszal fejeztük be a túrát hétfő este. Köszönjük túratársunknak, és barátunknak, Horváth Kristófnak, hogy kijött elénk, és segítette a partra szállást. Nagyon jól esett a bajai halászlé, amivel Rátkai Jani és Ági fogadott az RSE vizitelepen. Köszönjük azoknak, akik támogattak, és akik velünk eveztek egy, vagy több szakaszon. Egy igazi csapat jött létre, akikkel biztos tartani fogjuk a kapcsolatot. Köszönöm feleségemnek, Sejben Csillának, hogy végig kitartott a közös célunk mellett, és neki köszönhetően úgy repült a kenunk, hogy arra minden túratársunk felkapta a fejét. Jövőre vár minket az Al-Duna.”
TID Pro és Kontra - A Kontiki Adventures Facebook bejegyzése 2022. augusztus
„Dunai gyerekként bakancslistás terv, a folyó végig evezése forrástól a tengerig. Eddig nem adatott meg, hogy a mindennapos munka mellett, több hónapra kivonjuk magunkat a körforgásból. Ezért határoztunk úgy, hogy egyelőre rövidebb időben gondolkodva, és szakaszokra bontva, csatlakozunk a Nemzetközi Duna Túrához (TID). Vadkempinges énem kicsit berzengett a szervezett formától, de végül is, idén belevágtunk. Így már saját tapasztalataink alapján szedtem össze, a regatta előnyeit és hátrányait. Természetes véleményem szubjektív, mivel mindenkinek máshol vannak a határai.
Szervezett- vagy kerettúra
Mint az előzőekben említettem, kicsit fázom a „szervezett” dolgoktól, de a TID szervezői ügyes marketing kommunikációval azt mondják, hogy ez csak egy kerettúra, nem szervezett.
A keretet az jelenti, hogy előre ki vannak jelölve a táborhelyek, ahova legkésőbb este 7-ig meg kell érkezni. Meg van szabva, hogy mettől-meddig lehetsz vízen. Előre tudod mikor lesz pihenőnapod, mikor, hol milyen programon veszel részt. (Vacsora, eligazítás, városnézés, stb.)
Ez látszólag, a német és osztrák evezősöknek szükséges a sikeres túrához. Ők minden este, egy előre megadott időben „meetingeltek”. A magyar mentalitás, ezt egy kicsit lazábban kezelte.
A szervezettség vitathatatlanul nagy előnye, hogy bárhol és bármikor számíthatsz a segítségre. Mi, ezt a túra alatt saját bőrünkön is tapasztaltuk. Megrogyott sólyakocsink helyet, kaptunk kölcsön egyet, kifogyott gázpalackunkat a szlovák vezetők kicserélték, és amikor egészségügyi ellátásra volt szükség, akkor is törődtek velünk.
Persze a segítség nem csak a szervezők részéről nyilvánult meg. Változó mértékben, de a sporttársi segítségnyújtás is alapvetés volt. Ez főleg a hajók vízre tételénél, és kiemelésénél volt tetten érhető.
A túra menetrendje – a szakaszok
A TID attól is különleges, hogy itt minden körülmények között evezned kell, legyen bármilyen időjárási helyzet, legyél akármilyen fáradt. A szakaszok hossza ahhoz mérten változik, hogy a szervezőknek melyik településsel sikerült megegyeznie, a karaván fogadásáról. A pihenőnapok se egyenletesen vannak elosztva, azok vagy a TID logisztikai államosaihoz (Erlau, Bécs, Pozsony), vagy valamelyik városhoz vannak kötve (mint pl. Straubing, Budapest)
Számunkra a szervezettség, ezen a szinten inkább zavaró volt. Amikor mi egy túrát tervezünk, nyílván számolunk egy átlag napi kilométerrel, és aztán menetközben úgy alakítjuk az utat, ahogy nekünk jól esik. Ha éppen egy jó helyen állunk meg, vagy aznap olyan az időjárás, akkor nem gond egy pihenőt beiktatni. A terv úgyis olyan, hogy megemelt szakaszhosszokkal ez könnyen behozható.
Táborhelyek
Ingoldstadt-ból százhatvanan indultunk útnak. A szervezőknek ennyi főre kellett sátorhelyet biztosítani. Ezt nagyjából sikerült is megvalósítaniuk, bár vízitúrás szemmel sokszor nem éppen volt optimális. Kelheimben, Tulln-ban, Bécsben majdnem 1 km-et kellett rángatni a hajókat, valahol meg lépcsőkön, és gátakon cipekedtünk.
Viszont majdnem minden táborhelyen biztosítva volt a meleg víz, és vacsora. Ahol nem, azt előre jelezték. Aki a kempingek komfortjához szokott, annak az mindenképpen előny, hogy legtöbbször különféle sportklubokban voltunk elszállásolva. Én személy szerinte jobban örültem volna, ha heti egy kemping mellett inkább önállóan választott, de szép helyen táborozunk alacsonyabb komforttal. (vadkemping)
Fesztiválhangulat
Ez leginkább a táborainkra volt igaz. Sátraink egymás szájában voltak felverve, akár egy zenei fesztiválon. Annyi különbséggel, hogy a fiatalok helyett, itt középkorúak, és idősek húzták a lóbőrt. Mi ezt se igazán szerettük, szívesen lettünk volna néha kettesben is.
Viszont rengeteg új ismerősre tettünk szert, akikkel a közös érdeklődés, és a közös kihívás összekovácsolt, legyenek bármilyen nemzetiségűek. Ez talán az egyik legnagyobb pozitívuma egy ilyen nemzetközi túrának.
Konklúzió
Minden előnyével és hátrányával, a TID egy olyan kezdeményezés, amelyről csak tisztelettel lehet beszélni. Azok az evezősök, akik, ha csak egy-egy szakaszt is tesznek meg, egy nem mindennapi tömegsport esemény résztvevőivé válnak. Akik megküzdve az elemekkel, rengeteg élményt gyűjtve, büszkék lehetnek magukra, amikor célba érnek.
Nekünk jövőre, az al-dunával folytatódik az evezés. És hiába a vadkempinges életérzés, újból csatlakozunk a Nemzetközi Duna Túrához, mert szeretnénk ismét átélni azokat a pillanatokat, amivel idén gazdagabbak lettünk. Egy idegen vízen, pedig biztonságérzetet ad a TID. Aztán majd eljön az az idő is, amikor Donaueschingentől egyedül vágunk neki a Duna végig evezésének. De az, majd egy más típusú túra lesz, viszont a TID-nek köszönhetően javarészt ismert vizeken.
Köszönetnyilvánítás
Köszönettel és hálával tartozom:
Feleségemnek, Csillának, aki nélkül nem biztos, hogy elindultam volna. Együtt húztuk végig a 802 kilométert, amiből derekasan kivette a részét. Külön köszönet a sok szép fotóért és az online élménybeszámolókért.
Horváth Kristófnak, aki Pozsonyig evezett velünk, majd a Római Parton Ő volt az 1 személyes fogadóbizottságunk, aki segített partra szállni.
Várszegi Robinak, aki Kristóffal, Pozsonyig mellettünk evezett, és humorával, kimagasló lexikális tudásával szórakoztatott minket, közel 3 héten hát.
Rátkai Janinak és Áginak, a Rómaifürdő SE tulajdonosainak, akik Erlauba sólyakocsit hoztak nekünk a kenu alá, majd csomagjainkat is fuvarozták Tullnig. Külön köszönet a fogadtatásért a Rómain, és az isteni halászléért.
Czeglédi Józsinak, a németországi fuvarért, és a sátorhelyfoglalásokért
Fehérvári Gábornak a túra szervezéséért, és a menet közbeni segítségért.
Gottfried Molz-nak, a német szakasz szervezőjének, akire mindenben számíthattunk a felső Dunán.
Bárány Jóskának és feleségének Marikának a szlovákiai vendéglátásért, a gázpalack beszerzésért, és hogy gondoskodtak rólunk Hainburtgól Komáromig.
Papp Eszternek, aki útitársunk volt a német szakaszon, majd Esztergomban várt minket, valamint szállította felesleges cuccainkat.
Attilának, és feleségének Juditnak,
Zsoltnak, és feleségének Marcy-nak,
B.Zsoltnak az új barátságért, és a német szakasz minden közös percéért.