Ezen az oldalon túrák leírását találod
Tour Du Mont Blanc
Túra a Mount Blanc tömbje körül, 3 országon át 2022
A beszámolót és fotókat @Rácz Miklós készítette.
Előszó - Camping Grandes Jorasses, Courmayeur, Olaszország. 2022.09.05. hétfő, 18 óra.
Felnézek a számítógép képernyőjéről – miközben írom ezeket a sorokat – s ami a szemem elé tárul, azt szavakkal éppen le lehetne írni, de inkább látni, érzékelni kell.
A Mont Blanc tömb olasz oldalán vagyok, égig érő csúcsok tövében. Lélegzetelállító roppant sziklafalak tornyosulnak előttem. Most csak a hegyek sziluettje látszik, a Nap már túl van régen a delelőn és hátulról világítja meg az óriásokat. Ezernyi tüske, csipke képezi most a hegyek kontúrját. Évszázados gleccserek kapaszkodnak a meredek oldalakon úgy 3000 m magasságtól kezdődően. 4000 m fölött már mindent hó borít. A Mont Blanc csúcsa ilyenkorra már a felhők fölött van, őt nem látni, csak érezni. Az ember a testén érzi ezt a hihetetlen erőt, amelyet ez a tömeg áraszt.
Hogyan kerültem ide? Ezt fogom a következőkben leírni nektek.
Öt évvel ezelőtt feleségemmel jöttünk erre a tájra, szintén Mont Blanc ügyben. Akkor Svájc felől közelítettük meg a terepet a Col de la Forclaz hágón keresztül. Megálltunk pihenni a hágónál, kicsit nézelődtünk, miközben felfedeztem a következő táblát Tour du Mont Blanc. Gyalogszerrel a Mont Blanc körül. Ez egész jól hangszik. Lefotóztam a táblát és ennyiben maradt a dolog. Hanem az idén megint előjött bennem a régi emlék és főleg az öt évvel ezelőtti események, amelyek a MB mászása körül történtek. Ha már megmászni nem tudom, akkor legalább megkerülöm. Egyre erősebb lett bennem ez a vágy az év folyamán. Már tavasszal elterveztem, hogy az idén megcsinálom. Kezdtem készülni a túrára, még nem tudtam pontosan, hogy mikor legyen. Csak annyit, hogy a csúcs-szezon után kellene nekiindulni, akkor kevesebben vannak, a Nap sem éget már annyira. Nem múlhat el úgy az életem, hogy egyszer nem gyaloglom körül ezeket a csúcsokat. Később már bánni fogom, hogy ha most nem teszem meg.
-2.nap, Augusztus 27. Szombat - Az utazás
Opatijából (Horvátország) indultam reggel 8 óra felé. Elvileg minden felszerelés nálam, több is, mint kellene, majd ha megérkezem a kempingbe, minden fontosat kiválogatok, hogy mi kell, s mi nem. A navigáció természetesen egyből az autópályákra irányít, amit most igazán nem akarok. Mivel nem szeretném, hogy Szlovéniába meg kelljen vennem az autópálya matricát, így már Horvátországban sem akarok autópályán közlekedni. Azért a 40 km-ért nem fogok szlovén matricát venni. Szlovénia legkeskenyebb része felé vettem az irányt. Így viszont az Ucka alagúton kell átkelnem Horvátban. Nem bánom, szeretem azt az utat, nagyon szép a táj. A horvát-szlovén határon kisebb sor alakul ki. Itt még van ellenőrzés, horvátok még nem tartoznak a Shengeni országok közé. A határon átkelve Trieszt a cél. Gyorsan megteszem azt a 40 km-t, balról Koper óriási kikötője tűnik fel. Kis városkákon megyek keresztül, élénk forgalom van, hiszen szombat lévén mindenki úton. Az olasz határon nincs ellenőrzés, egy oldalsó útról felhajtok az autópályára, már csak a táblát kell figyelnem: Venezia. Több, mint 400 km ide Milánó, nem nagyon kell figyelnem az úton, egyszerű lesz. Nagyon nem örülök ennek a hosszú távolságnak, utálok vezetni, legjobb lenne mindenütt ott lenni azonnal. Persze az utazásnak is megvan a maga szépsége, útközben szép tájakat láthat az ember, ez persze nem vonatkozik az autópályákra, azok rendszeresen elkerülik a látnivalókat.
Szombat van. A fél olasz nemzet útra kel, vagy a tengerre, vagy a hegyekbe, vagy valami rokonhoz. Rengeteg autó van a pályán. A fenébe, erre gondolhattam volna, hogy hétvégén nem utazom. Egymást érik az autók, elérkezik az első kapu Trieszt után, ahol a jegykiadó automaták sora áll. Sikerül besorolnom egy olyanhoz, ahol még csak 3-4 kocsi áll előttem. A jegyet kiadja az automata, a sorompó felnyílik és már száguldhatok is tovább. Elvileg csak az út végén kell majd fizetnem.
Sorba tűnnek tova az olasz nagyvárosok, Venezia, Padova, Vicenza, Verona, Brescia, Bergamo. Minden egyes város környékén dugó. Nagyon sok időt veszítek ezzel. Milánónál fizetős kapu. Kb. 60 Eurót fizetek. Milánó olyan hatalmasra nőtte ki magát, hogy az autópálya már nem tudja kikerülni, hanem egy külvároson halad keresztül. Borzasztó tömeg van az utakon, nagyon kell figyelni. Navigáció nélkül lehetetlenség lenne közlekedni. Hogy kijussak a városból Torino útirányt kell figyelnem. Újra egy jegykiadó kapuhoz érek. Innen tudom, hogy Milánó vége van, kezdődik egy újabb szakasz. Innentől kezdve az autópálya még unalmasabb, mint eddig volt. És nem csak unalmas, hanem kifejezetten ronda. Az út mellett sínek, melyen expressz vonatok közlekednek 300 körüli sebességgel. Torinó előtt másik pályára kell kanyarodnom. Ez már sokkall szebb! Feltünnek a hegyek. Az Aosta völgy felé közeledek.
A hegyek egyre magasabbra nőnek, a látvány egyre izgalmasabb. Aosta után leterelik a forgalmat az autópályáról. A fizető kapunál 40 Euro körüli összeget fizetek. Tehát az út idáig 100 Euro. mostani árfolyamon 40.000 Ft, ami kicsit kevesebb, mint az éves magyar matrica díj. Szép összeg 600 km-ért, nem mondom! Aosta után, tündéri alpesi városkákon halad az út. Arra gondolok, hogy lehet ez az út nem is az alagúton keresztül vezet, hanem megkerüli a Mont Blanc tömbjét? Jó lenne, mert nem sok jót hallani az alagútról: tömeg, várakozás, drágaság.
Befutok Courmayeur-ba. T1 táblák jelzik – Tunnel du Mont Blanc felé. A látvány itt már nem vicces. Igen, ez a Mont Blanc tömbje akármerre nézek. Meredek sziklafalak, csipkés gerincek, felhőbe nyúló csúcsok, gleccserfolyamok, örök hó. Lélegzet elállító!
Az olasz oldal felől még sohasem láttam a MB csoport hegyeit. Elektronikus tábla jelzi, az alagút előtt két óra várakozásra lehet számítani. Hát már csak ez hiányzik! Dálután 5 óra van. Lehet, hogy sötétben érek majd Les Houches-be? Beállok a sorba. Araszolás. Sor eleje kanyarog valahol. Alagút bejárata még sehol. Megadom magam a sorsnak, nem lehet mást csinálni, ezt ki kell várni. Kajálok egy szendvicset, amit még otthonról hoztam, s közben nem győzöm a fotókat csinálni a hegyekről. Courmayeur, az olasz Chamonix. Csak kisebb. A városból nem sokat látni, de nem is nagyon érdekel. Egy dolog fontos, minél előbb elérni az alagutat. Már látom a bejáratot, egész közel van. Rápillantok a navigációra, a bejárat előtt az út még csinál egy vargabetűt, ami még plusz egy km-t jelent. A fenébe! Különválik a kamion és buszsáv a személyautóktól, itt egy kicsit meglódulunk, de nem sokat jutok előre. Végre elérkezünk egy bejárat előtti helyre, ahol két sorba tereli egy ember az autókat.
Természetesen az én sorom halad a leglassabban. A fizető kapu közvetlen a bejárat előtt van. 48.8 Euró a díj, nem lepődöm meg, igazából nem is érdekel, csak haladjunk már! Végre zöld jelzés, sorompó fel és mehetek. A várakozás közben több helyen tájékoztató táblák jelzik, hogy a sebesség 50 és 70 km/h között kell, hogy legyen. Sem lassabb, sem gyorsabb. A követési távolság 250 m, amit szigorúan tartani kell. Két darab kék színű lámpafény (az oldalfalra van szerelve) mindig legyen a két autó között. Az alagút 11.6 km hosszú, a francia oldal szintje 100 m-rel lejjebb van. (Ez számomra fontos információ. Ha menekülni kell tűzeset miatt, akkor a francia oldal felé kell menni. A „kémény hatás” miatt. A füst az olasz kijárat felé menne.) Ez a sok óvintézkedés egy korábbi baleset miatt van. A baleset emlékműve a francia bejáratnál található.
Végre kijutok az alagútból, Les Houches (ejtsd: lözus) 20 km-re van. Chamonix-be nem megy be az út. Egy autópályára jutok. Hamarosan kihajtok róla, megérkezem a városba. Innen indul a hivatalos (official) túra, itt található a „diadalív” (arch) mely az indulás és érkezés helyét jelenti. Végighajtok a főutcán, pár kanyar után kis tábla mutatja Camping Bellevue.
A kempingbe érkezvén elrendezem a gondnok nénivel a bejelentkezést, a fizetést. Egy éjszaka díja 12 Euro. Teljesen elviselhető, mondhatnám baráti ár. Nem túl megnyerő a kemping, elég kicsi, egyetlen fa sincs, a vizes blokkhoz lifttel kell lemenni két emeletet. Az viszont tiszta és kultúrált. Úgy nézem, hogy ez a kemping egy sípályának a végén helyezkedik el. Nagyon sokan vagyunk, szinte minden hely foglalt. Próbálok keresgélni egy jó helyet, de sajnos csak egy enyhén lejtős részt találok, amiről tudom, hogy ezzel még gondom lesz. Mellettem egyszemélyes sátor, előtte egy srác ül, éppen valami vacsorafélét majszol. Látszik, hogy ő is szólóban mászik. A sátramat sikerül még a sötétedés előtt felállítanom. Tesztelni akarom, hogy milyen lesz az alvás, ha csak a sátor külső ponyváját állítom fel, a belső kabint nem. Ha nem kell vinnem a belsejét, akkor 900 grammot nyerek, ami egy ilyen túrán jelentős súly megtakarítás. A hosszú utazás eléggé megterhelt, így a sötétedéssel együtt nyugovóra térek. Önfelfújódó matrac van alattam, nyakig bebújok a hálózsákomba, a fejembe egy téli sapkát húzok.
Említettem, hogy a sátor enyhén lejtős terepre került. Mind a halózsák, mind a matrac jóféle műszálas anyagból készült, a kettő egymáson olyan szépen csúszott, mint olajozott fémek. Éjszaka minduntalan a lejtő alján kötöttem ki, nem győztem visszamászni a matrac tetejéhez. Rettentő bosszantó volt. Egy darabig küzdöttem, utána már nem mozogtam. Ebben az esetben nem is csúsztam lefelé. Másik kellemetlen dolog a hideg volt. A hideg éjszakai szellők szabadon közlekedtek a sátorponyva alatti réseken keresztül. Emiatt fáztam, hiába voltam jól beöltözve, hiába +10 C fokig jó a hálózsákom. Éjfélkor felébredek, sokáig nem tudok aludni. Súlyos gondolatok kínoznak: Mi lesz, ha nem sikerül? Hogyan nézek majd az emberek szemébe? Mivel indokoljam a kudarcot? Egyszer már kudarcot vallottam itt a Mont Blanc mászással. Akkor gyáván megfutamodtam. Hülye vagyok én, hogy egy ilyen nagy feladatba belekezdek, ahelyett, hogy otthon csücsülnék a kényelmes fotelben és sört kortyolgatok? Mi lesz ha kimegy a bokám és nem tudok tovább menni? Magam is megrettenek a vállalkozásom súlya alatt. Még sohasem gondoltam bele ennyire mélyen, hogy legalább egy hétig, ha nem tovább is, menetelnem kell egy hátizsákkal a vállamon, ha tetszik, ha nem. Nincs kiszállási lehetőség, nem jöhetek vissza taxival, vonattal - sehogy. Nincs út, ami a hegy másik oldaláról ide vezetne. Ha fel akarom adni, akkor most kell. Félúton nem lehet. De úgy adjam fel, hogy ki sem próbáltam, neki sem indultam?
Órákig őrlődöm ilyen gondolotok súlya alatt. Érzem, hogy nyugtalan vagyok, a fejem is elkezd fájni. Valahogy le kellene nyugtatnom háborgó gondolataimat. Közben tudom, hogy ez csak az elme játéka velem, most akar próbára tenni. Vajon be tud-e húzni a csőbe? Hát nem, mostmár STOP! Nincs több hülyeség, nézzük a dolgok jó oldalát. Felhúzom sátram zippzárját, megcsap a csípős éjszakai levegő. Kitekintek az égboltra. Csillagok milliárdjai tündökölnek az égen, a Csillagösvény tökéletesen látható. A levegő olyan tiszta, hogy semmi sem akadályozza a láthatóságot. Megkeresem a Göncölt, azután meg az Oriont. Hoppá! Az Orion-öv pontosan a Mont Blanc fölött található. Percekig gyönyörködöm még a látványban. Eszembe jut, hogy öt évvel ezelőtt ugyanígy látszottak a csillagok a kempingben, Saint-Gervais-ben. Akkor a feleségemmel együtt bámultuk őket. Szívesen emlékszem vissza azokra a napokra. Csodálatos helyen voltunk a Domes de Miage gleccser alatt. Az emlékektől a jelenbe csöppenek vissza, most is milyen gyönyörű minden. Békesség uralkodik a természeten. Így legyen békesség az én szívemben is.
Teljesen kicseréltem gondolataimat és így már sokkal könnyebb. Újra sikerült megnyugtatnom magam. Mostanában vettem ezt észre, hogy van egy ilyen képességem. Addig gondolkodom, amíg találok egy igazán pozitív és megnyugtató magyarázatot, vagy éppen megoldást a helyzetemre. Ilyenkor mindig köszönetet mondok a Teremtőnek a segítségért.
Visszabújok a sátor menedékébe orromig magamra húzom a hálózsák zippzárját és elalszom.
Augusztus 8. Vasárnap, Camping Bellevue, Les Houches - A bemelegítés
Mikor felébredek 6:30-at mutat az órám. Odakint még szürkület van. Kibújok a sátramból, kihasználom, hogy még kevesen ébredtek fel, a mosdóban biztosan lesz hely. Sajnos papucsot elfelejtettem hozni, pedig az ilyen esetben jól jönne. Meglepődve veszem észre, hogy a mellettem lévő sátornak hűlt helye, a srác még korán összepakolt és eltűnt. Nem is hallottam, hogy pakolászik. Ilyenek ezek a magányos mászók! Magányos farkasok. Korán kelnek, szó nélkül távoznak. Biztosan nagy utat akar megtenni ma. Jó lett volna váltanom vele néhány szót még az este.
A Nap valahol a Mont Blanc tömb mögött kel fel. Persze ezen a vidéken sem a napfelkelte, sem a naplemente nem látható, mert mindig egy nagy hegy mögött történik. Éppen ezért nagyon érdekes színjáték játszódik le előttem. A felkelő nap sugarai legyező szerűen törnek elő a hegyek mögül, hátulról megvilágítva a csipkés hegygerinceket. Látszik az Aguille du Midi tűje, a Grand Couloire, a Goute menedékház.
Sokáig gyönyörködöm még a látványban, még a távcsövet is előveszem, hogy közelebbről élvezhessem a parádét. Szerencsére a csúcsokat nem borítja felhő. Úgy látszik reggelente még nincsenek felhők, kíváncsi vagyok, hogy mikor jönnek majd meg a nap folyamán. Jó ezt tudni a várható időjárás szempontjából. Korábbi tapasztalataim szerint du. kettőre már biztosan felhőbe borulnak a csúcsok és számíthatunk ilyenkor esőre is. Kicsit csípős a reggeli hideg, de ha a Nap előbukkan a csúcsok mögül, biztosan meleg lesz. Emiatt nem aggódom.
Szépen megélénkül a tábor. Fiatalok bújnak elő a sátraikból, már fel vannak öltözve. Sietve mennek a mosdó felé. Mások már a sátor bontással foglalatoskodnak. Rázzák a ponyvát, a vízpára millió cseppekben szóródik széjjel. Hát igen… Ezzel mindig számolni kell. Ha korán kelsz, és korán akarsz indulni, nincs idő arra, hogy megszárítsd a sátradat. Amennyire tudod, lerázod a vízcseppeket és úgy csomagolod el. Majd a nap folyamán, egy hosszabb pihenő alkalmával előveszed a ponyvát és a napon megszárítod. De az is lehet, hogy erre nem lesz időd, majd csak akkor, ha egy újabb kempingbe érsz és újra felállítod a sátradat. Egyesek kis tábori főzővel vizet forralnak a reggeli kávéhoz, teához. Mindenki mozgásban van, olyan a kemping, mint egy hangyaboly. Két fiatal lány most veszi fel az óriási hátizsákját és sietve indulnak a kijárat irányába. Látszik, hogy ők már napok óta úton vannak. Egyesek a recepció felé mennek, - ami 7 órakor nyitott ki - intézni még ügyeket, vagy a telefont felrakni töltőre. Most nézem, hogy a recepció nem más, mint egy lakókocsi. Alacsony költségvetésű kemping, az biztos. Nyolc óra felé a tábor nagy része már eltűnt.
Én még hezitálok. Ma induljak, vagy csak holnap? Ma szép idő lesz, lehetne haladni. Viszont egy csomó dolgot el kellene még intéznem. De annyira szeretnék már túrázni. Ismerem magam, tudom hogy ilyen esetben már alig várom, hogy indulhassak. Minden pillanatát ki akarom használni az ittlétnek. Viszont a józan ész azt diktálja, hogy várjak, mivel még nincs rendben minden. Először is egy másik sátrat kell kerítenem. Egyszemélyest, könnyűt. Az előző éjszaka bebizonyította, hogy csak a külső ponyvát használni nem jó. Nagyon hideg van, a szél átfúj a sátorponyva alatt, a pára a belső oldalon is lecsapódik, rosszabb esetben le is csöpög. Szóval kell egy „rendes” sátor. Belső kabinnal, mert az megtartja a meleget. Kell a dupla réteg. Ha a jelenlegi sátramat vinném, az majd’ 3 kg. Szó sem lehet róla! Túl nehéz. Be kell mennem Chamonix-ba, venni egy másik sátrat. Plusz egy strandpapucsot, egy polifoam talpút, azok könnyűek. Fájdalomcsillapítót is elfelejtettem berakni, tehát azt is kell vennem. Ezenkívül még kenyerem sincs, kaját is kell szereznem. Sok-sok gondolat van a fejemben, már fel is kellene írnom, hogy el ne felejtsem. Egy hétig – vagy még tovább is – leszek távol.
Hét naposra tervezem a túrát, az 25 km/nap átlagot jelent. Sík terepen, könnyű zsákkal azt mondanám, hogy símán teljesíthető. De itt most nehéz zsák lesz, és napi 1200 – 1500 m szint fel és le. Van már tapasztalatom ilyen téren, de azok a túrák csak egy naposak voltak. Akkoriban másnap már tudtam pihenni. De itt nem ez a helyzet. A rákövetkező napokon is mindig ugyanaz lesz – mászás. Egy hétig bírom-e? Vagy akár azon is túl, ha nem sikerül 7 nap alatt. Súlyos kérdés amire senki sem tudja a választ. A bizonytalanság kétkedővé teszi az embert. Merjem vagy ne merjem? Ha nem merem, sohasem tudom meg a választ. Ha merem, akkor megtudom, de lehet, hogy nagy árat fizetek majd érte. Az emberek nagy többsége 11 nap alatt teszi meg az utat. Ez teljesen baráti tempó. Ebben az esetben ki lehet élvezni minden percét a túrának, nincs erőlködés, nincs muszájból menetelés akár esőben is, ha kell. Nincs korai kelés, esti sátor felállítás, hirtelen bekapott reggeli és vacsora. A kettő között kellett döntenem. Természetesen a rövidebb megoldásban gondolkodom, mégis csak az a hozzám illő, az igazi kihívás. Jobbnak lenni, mint az átlag. Hát ez van.
Reggel 9-kor érkezem Chamonix-be. Több helyen forgalom irányító emberkék állják el az utamat, ugyanis ma van az Ultra TMB befutója. Ez gyakorlatilag ugyanaz a táv, amit én is készülök megtenni (170 km), csak ebből versenyt csinálnak. Az idén kb. 2000 versenyző vág neki a távnak, hogy minél rövidebb idő alatt megtegye. Beírtam a navigációba a Decathlon City címét, hogy majd itt vásárolok. Esélytelen a megállás, nem is a verseny miatt, hanem azért mert az áruház a főutcán van. Így hát tovább hajtok, ismeretlen utcákon, jó messzire a központtól, míg észre nem veszek egy nagy parkolót, még alig van benn pár kocsi. Ez jó is lesz nekem. Nicsak, a versenyzők éppen a parkoló mellett futnak el. Akkor egyszerű dolgom van, csak követnem kell őket, hogy újra a belvárosba jussak. Elvégre ott kell lennie a célnak. Követem a versenyzők útvonalát, a korlátokon kívül emberek álldogállnak, s ha elfut valaki hangos Bravó kiáltások hallatszanak, taps és kolompolás. Én is megtapsolok minden versenyzőt, mélységes elismerésem számukra. Begyaloglok a belvárosba, - ami nincs is olyan vészesen messzire – itt is tömeg és éljenzés mindenütt. Elérem a Decathlon City-t, csak 10 kor nyit. Kihasználom a hátralévő időt, elmegyek a célig.
Sűrű tömeg a célnál, nagy a felhajtás, fotósok, televízió, újság. Percenként érkeznek a versenyzők, némelyek itt adják ki a borzasztó kínok miatt felgyülemlett feszültséget hatalmas ordítással. Van, aki elterül a célvonalnál, van ki egyszerűen tovább lépked a várakozó rokonok, barátok gyűrűjébe. Nagy ölelések, elismerő főhajtások, kemény kézrázások, örömkönnyek, sírás, vigyorgás. Kisgyerkőcök együtt futnak be apával vagy anyával. Hol egy kínai érkezik, hol egy amerikai zászlóba burkolt ember, majd kanadai, tajvani, orosz… Minden zugából a világnak. Hihetetlen teljesítmény, amire ezek az emberek képesek. Nem is emberek, robotok! Fájdalom, kimerültség, éhség érzet nélküli avatárok, kiknek legfeljebb 48 órájuk van, hogy megtegyék a távolságot. Aki nem teljesíti az kiesik. Délután lesz az eredmény hirdetés. Ezt természetesen nem fogom megvárni, majd ellenőrzöm a neten, úgyis rajta lesz.
Visszaballagok a Decathlonhoz, éppen nyitják. Veszek egy papucsot, és egy szóló sátrat (150 Euro olcsóbb, mint itthon), 1.3 kg a súlya, ez jó lesz. Megnyugszom, a legfontosabb megvan. A főutcán még vásárolok fejfájásra egy doboz paracetamolt. Ugyanazon az útvonalon baktatok vissza a kocsihoz, mint amelyiken reggel jöttem. Előttem éppen egy versenyző bandukol, már beért a célba, valószínűleg megy vissza a hotelbe, csomagol, aztán hazamegy. Egyedül van, se barát, se család vele. Gondolom, hogy beszélni kellene vele, hogy mégis milyen érzés egy ilyet megcsinálni. -Have you done it? – kérdem, talán érteni fogja. Persze, hogy értette, akcentusából rögtön megállapítom, hogy brit. Rám mosolyodik és belekezd: Igen, megcsinálta. 38 óra alatt. Nem is érti, az idén 4 órával többet ment, mint 4 évvel ezelőtt. Sajnos már nem a régi. 58 éves (pont annyi, mint én.) Pedig az idén többet készült. Futva tette meg a távot végig, persze ahol mászni kellet, ott nem lehet futni. Éjszaka is futott, menet közben ivott. Egy pillanatra sem állt meg. A legmagasabb pont 2600 m volt. Többször érezte, hogy nem bírja tovább, de menni kellett... Ő már tudta a végeredményt. Egy spanyol nyert, 20 óra alatt tette meg a távot. Ez lehetetlen. 9 km óránként!! Hegynek fel és hegynek le. -Te is mész? – kérdi. – Igen, holnap indulok, 7 napig – válaszolom. - Good luck – búcsúzik tőlem. - Good bye, iron man – mondom még utoljára.
Hihetetlen inspirációt ad ez a rövid beszélgetés nekem. Ugyanolyan idős, mint én és 38 óra alatt lefutja azt, amit én jó esetben 7 napra tervezek! Nekem is meg kell csinálnom, méghozzá 7 nap alatt. Ez már szilárd elhatározásom.
Beülök a kocsiba, visszahajtok Les Houches-be, a kempingbe. Itt első dolgom felállítani az új sátrat, nem akarom, hogy „éles” helyzetben kelljen majd először szerencsétlenkednem a sátorral. Így legalább kiismerem a felállítási procedúrát, és természetesen ma éjszaka már ebben is fogok aludni. Fél óra elteltével már áll a sátor. Bepakolom a matracot, hálózsákot, párnát. Felkészültem a mai éjszakára. Időközben a delet harangozzák a városban. Megebédelek, egy db zsömle + húskrém rákenve. Ezt helyi csapvízzel öblítem le.
Mindenem megvan a túrához – legalábbis így gondolom -, úgyhogy tehetek egy próba utat, egyenlőre nagy zsák nélkül. Gyorsan összeszedem a szükséges dolgokat egy pár órás túrához, felöltöm a túrabakancsot és irány a TMB trail. Polar óra elindítva, mutatja a magasságot, megtett utat, eltelt időt, pulzust. Nagyon kell figyelnem az útirány jelző táblákat, néha eléggé el vannak dugva. Többször is eltévedek, mert nem veszem észre a táblát. Sokkal jobban kell figyelnem. Előkapom a telefonomat, ellenőrzöm a TMB app-on, hogy a helyes úton vagyok-e. (Ajánlom, igen hasznos alkalmazás.) Nagyon meredek az út felfelé. Az első szakasz Les Houches-ból vezet a Col de Voza-ra, ami 1600 m-en van (col=hágó). A mai napon biztosan nem megyek föl a hágóra. Másfél óra mászás után 1400-on vagyok, ez bőven elegendő lesz mára. Út közben fényképezgetek. Visszafordulok, és egy óra alatt kényelmesen leballagok vissza a kempingbe.
Leveszem a cipőmet, meglepődve tapasztalom, hogy véres a zoknim a bal lábamon. A kisujjam vérzik. A cipő megnyomta. Nem igazán vagyok happy. A franc egye meg, már megint a cipővel van baj, ugyanúgy mint öt évvel ezelőtt. Annyira nem vészes, ez még mindig jobb, mint egy vízhólyag az ember sarkán. Cipőt cserélek, elindulok a városba körülnézni. Még kell vennem ennivalót az útra, azt csak az utolsó pillanatban akarom megvenni, ne romoljon. Beugrom egy Boulangerie-be, ami pékséget jelent. Sajnos délután már nem nagy a választék. Veszek egy baguettet és 2 db croassaint-ot. A baguette már az útra kell. Nem túl nagy, de pár napra elég lesz - gondolom. Őgyelgek a városban, vacsorára kellene valami komolyabbat enni, de az éttermek csak 7-kor nyitnak ki. Leülök egy padra, nézem a szemközti kávézóban az embereket, s közben a croassaint-okat kajálom. Jó lenne egy sört meginni, de inkább a vacsorához tartogatom.
Végre eljön a 7 óra, kinyit a helyi étterem. A hirdető táblán az ajtó mellett valami burgert hirdetnek 11 Euroért. Ez jó is lesz, meg egy sör. Belépek, természetesen én vagyok az egyetlen vendég, szabad az asztalválasztás. Még le sem ülök, mondom a pincérnek – a Kronenbourg draught beer please. Már hozná is, de Kronenbourg nincs, megnyugtat, hogy hasonló van. Nem bánom, hozza csak, bár sejtettem, hogy ez nem igaz. Teljesen kommersz sört hoz a pali. Ezért nem zárom a szívembe. Természetesen a meghirdetett burger sem létezik most éppen, de van helyette másik 19 Euróért. Pénz nem számít, hozzad tesó. Nem kapkodnak az elkészítéssel, elvégre hosszú még az este, a franciák úgyis szeretnek késő éjszakába nyúlón vacsorázni. Végre megjön a vacsi, szemre nem rossz, ízre sem.
Vacsora után átmegyek a szemközti Fromagerie-be (sajtbolt). Eszembe jut, hogy a zsír jó energia pótló, a sajtban sok van és elég jól eláll hűtő nélkül is. Belépve megkérdem az eladó hölgyet, hogy sajtot lehet-e kapni, erre értetlenül néz rám. Megnyugtatom, hogy „I am just joking”, erre vigyorog egyet, s közli, hogy már éppen zárni készül, szóval mondjam gyorsan. Szempilantás alatt felmérem a vitrines pult tartalmát, Trappistát nem vélek felfedezni (vajon miért?). Van legalább 50 féle sajt, számomra valószínűleg mind ehetetlen. Kérem a hölgyet, hogy olcsó, nem büdös (stinky) sajtot please. Rábök egy kb. kilós darabra, hogy ez nem büdös és olcsó, vagyis ez egy racklett sajt. Mondom, hogy ne habozzék, csomagolja be és itt sem vagyok. 18 Eurót fizetek, és most már végképp megnyugodva hagyom el a boltot: mindenem megvan, holnap indulhatok.
Visszaballagok a campingbe. Már majdnem sötét van. A kemping újra tele van sátrazókkal. Még annyit el kell intézzek a recepción, hogy a mai éjszakát ki kell fizetnem és egy hétre a kocsi parkolást (5 Eur/nap). Bebújok az új sátorba, hát elég szűk, de azért jó lesz. Bonne nuit – ahogy errefelé mondják. Viszlát holnap.
1.nap Augusztus 29. Hétfő, Les Houches - Camping le Pontet (19 km)
Hat óra felé ébredek. Mindent összepakolok gyorsan. Ma lesz az indulás. Ma minden kiderül. Hogyan bírom majd a kiképzést. Rettentően koncentrálnom kell, hogy mindent összeszedjek, amit az útra fogok vinni. Semmi sem maradhat itt. Elkezdem bepakolni a felszerelést a hátizsákba. 70 L-es a zsák, minden bele fog férni. Alulra a sátor, matrac, hálózsák, párna. Fölé a ruházat + neszeszer. Fölé az ennivaló + víz. Nem akarom nagyon részletezni a felszerelést, talán majd egy mellékletében ennek a leírásnak egyszer közzé teszem. Szumma szummárum, mire bekerült minden a zsákba elszörnyedtem. Mi ez a sok cucc? A súly legalább 18 kg!! Meg fogok szakadni. És még a Merrell szandálomat is el kellene vinni, ami meg már be sem fér. Azt a zsákon kívülre kötöm föl. Hát mindegy, nem tudok mit tenni, ez van, ezt kell szeretni, ezzel kell közlekednem most egy hétig. Mellettem egy fiatal lány hasonló méretű zsákkal indul útnak. Ha ő elbírja, akkor én is el fogom bírni. A lényeg, hogy az alsó övet jól húzzam össze, így nem a vállamra nehezedik a zsák súlya, hanem a csípőmre. Ok, így jó lesz.Rendet teszek még az autóban, átgurulok egy másik helyre a kempingen belül. Látom mások is itt hagyták az autójukat mialatt a túrát csinálják. Mivel nincs fa sehol, ami alá be lehetne állni a napsugárzás ellen, takaró ponyvával borítom be az autót. Egy hétig távol leszek, jobb ez így. Felmálházom magam, Polar óra elindítva, mászó botok a kezemben, ruházat rendben. 8:00 Indulás!!!
Fura érzésem van. Ha minden igaz, egy hétig most úton leszek. Nem tudok semmit erről a tájról. Nem ismerek senkit itt. 170 km és 10000 m szintkülönbség vár rám. Nem érdekes, menjünk, haladjunk. Végigmegyek az utcákon a tegnapi útvonalat követve.
Csak lassabban, mivel most meg vagyok terhelve. Tudom, hogy ilyenkor nem szabad rohanni. Lassan járj, tovább érsz. Ez ilyen körülmények között nagyon igaz mondás.
1.szabály: Aki a hegyen siet, az hamar elfárad!
Tehát szépen baktatok fölfelé, célom a Col de Voza 1657 m (Col=hágó) Egyenletesen emelkedik a terep, a bottal tolom magam felfelé. Ilyen terhelésnél csak lábból dolgozni felelőtlenség, a láb gyors kifáradását eredményezi. Nagyon keményen fel kell használni a karokat is, hogy a lábakat valamelyest tehermentesítsék. Nagyon fontos a botok helyes használata! Az idő melegszik, szépen süt a nap. kb. 10 perc mászás után csuromvíz rajtam a póló. Innom kell! Leveszem a zsákot a hátamról, lepke könnyűvé válnak a lépteim. Jó Isten! Bárcsak így lehetne végig menni az úton, pár nap alatt meglennék vele. De ez csak álom marad, nincs mese, a cuccot vinni kell. Néhányan elballagnak mellettem, látom, hogy őket is megviseli a meredek terep. Hiába fiatalok még, a gravitáció mindannyiunkra egyformán hat. Tovább indulok, egyenletesen rakom a lábaimat egymás után, mint egy gép. Bízom a lábaimban, tudom, hogy számíthatok rájuk. A bakancsom viszont nem a legjobb választás. Ha a zoknim átnedvesedik az izzadságtól, az felpuhítja a sarok bőrét, ez pedig vízhólyagot eredményez. Ha valamitől legjobban tartok, akkor az a vízhólyag. Tönkreteheti az egész túrát. Ezért lazítok a bakancs fűzőjén, így lépés közben a levegő tud áramlani a bakancson belül, ami szárítja a zoknit. Ezek apró dolgok, de nagy befolyásuk lehet a továbbiakra.
Két órás mászással érem el a Col de Voza hágót. Kemény kezdés volt. A hágón keresztül közlekedik a Tramway du Mont Blanc, itt is van megállója, sőt egy kitérője. Innen megy tovább a Nid d’Aigle-re (Sasfészek) 2362 m. A helyi söntésben veszek egy kólát (3 Eur), kell pótolnom a szénhidrátot, energiára szükség van.
Több túratárs is érkezik, mindenki pihen egy kicsit, aztán folytatjuk utunkat, ki a klasszik útvonalon, ki egy alternatív úton, ami felmegy magasba. Na, én ezt a lehetőséget kizárom, maradjunk csak a klasszik úton, az most lemegy 1200-ra. Következő célpont Refuge du Fioux. Elég csak annyi, hogy kinézem a következő célpontot és azt követem, a táblák nagyon pontosan mutatják az utat. Az út innen ereszkedik lefelé, erdőn, mezőn keresztül.
Elérem Bionnassay-t, innen elég sokáig településeken keresztül halad az út. Le Champel, La Villette, La Gruvaz, Tresse követik egymást. Minden faluban van legalább egy kút, ahol ihatok, tölteni tudom a kulacsot.
Tresse után egy széles hegyi patak mentén halad az ösvény. Kb. másfél óra Les Contamines Montjoie. Délután 1 óra, úgy döntök, hogy eszem valamit. A patak partján vagyok, meglátok két nagy sziklát, az egyikre éppen jó lesz leülni, a másik az asztal. Leveszem a cipőt és a zoknit is, arrébb kiteszem a napra száradni. Jól esik a lábomnak a szabad levegő és a mezítláb járás. Előveszem a bicskát, a bagettet, a sajtot és a vizet. Ez jó kis ebéd lesz így. Kibontom a sajtot, mit mondjak, van egy kis bukéja. Ujjnyi vastag szeletet vágok belőle. Nem mondanám, hogy jóízűen falatozom belőle. Inkább muszájból, mert kell a kalória. Pár perc múlva legyek kezdenek körülöttem keringeni, szállnának rá a sajtomra. Ez jelent valamit. Oké, értem én, hogy Franciaországban vagyok. Mint tudjuk itt sokféle sajt van. Én kértem egy nem büdös fajtát. Mégis megszálltak a legyek és hát én is érzek szagokat. Biztos, hogy nem a bakancsom szaga, az arrébb szárad a napon. Vajon milyen lehet a többi sajt az üzletben, ha ez nem büdös. Mindegy, enyhe undorral megeszem, kenyérrel, vízzel. Utána egy müzli szelet, de csak azért, hogy teljen a gyomrom, kalória nincs benne. Kaja után újra felszedelőzködöm és folytatom az utat.
Contamines egy nagyobb település. Gondolkodom, hogy bemenjek-e majd a centrumba, ha odaérek. Szétnézni, vagy vásárolni. Azután úgy döntök, hogy nincs kedvem igazán várost nézni! Mikor a természet sokkal szebb. A túristaút elhalad a város mellett. Mostmár hamarosan itt kell lennie a kempingnek, ahol a mai éjszakát tervezem tölteni. Eddig jöttem 16 km-t. Nem sok, de nem is akarok ma többet menni. Kezdetnek ez bőven elegendő. Nem célszerű mindjárt az első napon kidögleni. Fokozatosság! Nem szoktam törődni vele, de most nagyon komolyan veszem. Nem szabad hibáznom, mert túl nagy a tét – a sikeres túra.
Még 3 km és megtalálom a kempinget. Camping le Pontet. Örömmel tölt el, hogy itt vagyok és nem kell ma már tovább mennem. Megkeresem a recepciót, bejelentkezem, 12 Euro a sátorhely egy személyre. Kérdi a hölgy, hogy szeretnék-e vacsorát és reggelit plusz 20 Euróért. Hát persze – mondom, hiszen így alkalmam lesz megismerkedni a francia konyha egy piciny szeletkéjével. Másrészt nem kell fogyasztanom a saját tartalékomat. A kemping egyébként óriási, bár nincsenek sokan. A sátrak részére külön terület van kijelölve, szép füves, fák csak a terület szélén vannak. Itt telepszem le, mivel itt van árnyék. Órámat megnézem, leállítom a „training session”-t, 19 km-t mutat. WOW! már csak 151 km van hátra! Igazán semmiség. A sátrat összerakom, „megágyazok”. Tengernyi időm van, még csak du.3 óra. Úgy döntök, hogy kimosom a zoknimat, pólómat. A vizes blokk higiénikus, esztétikus, minden működik. Egy kötelet kifeszítek két fa közé, kiterítem a száradni a cuccokat. Este 8-ig biztosan megszárad. Mosás után visszamegyek a recepcióhoz, mellette van a bár és az étterem. A bár most nyitva van, rendelek egy jófajta csapolt sört (7 Eur). Nézegetem a holnapi útvonalat és a mai megtett útvonalat is. Olvasom a TMB könyvecskémet. Sok hasznos info van benne, nagyon részletes térkép, kézzel rajzolva, rengeteg megjegyzéssel. Megyek lezuhanyzom, csak úgy unalomból. Csalódottan veszem észre, hogy a száradni kitett ruhák már árnyékban vannak és már nem is lesz ma több napsütés. Ugyanis 5 óra után a Nap lebukik a hegyek mögé. A francba, így nem fognak megszáradni a ruhák.
Hamarosan befut egy társaság és letelepednek körülöttem. Olasz rendszámú kocsival jönnek, de mind egy szálig román. Ezzel még ellennék, de az óbégatásukat már nem tudom hallgatni tovább. Mint a cigányok hangoskodnak. Ezt a csürhét! Inkább visszamegyek a bárba, iszom még egy sört. 7 órakor nyit az étterem, lehet beülni a vacsorához. Minden asztalon cetliken keresztnevek. Meg kell találnod a neved, oda kell ülnöd. Hamarosan megjönnek az asztaltársaim. Fred Floridából, egy lány Indiából, és Marco Horvátországból. Bemutatkozás pár szóval, azután a fő téma a mai tapasztalatok és a holnapi útvonal terv. Megjön a vacsora, jóízűen fogyasztjuk. Finom is, bőséges is. Még desszert is van. Közben jót beszélgetünk. Marco elhatározza, hogy holnap csatlakozik Fredhez és az indiai lányhoz, akik már ma is együtt jöttek. Engem is invitálnak, de én sem erőltetem a dolgot. Nem akarok senkihez sem igazodni. Sokáig beszélgetünk, már majdnem besötétedik. Asztalt bontunk, visszamegyek a sátramhoz, a román banda még borozgat, néha hangosan felröhögnek. Már nincs sok időtök – gondolom – mindjárt besötétedik, a levegő hirtelen lehűl. Akkor biztosan eltűnnek a sátraikban. Így is történt. Mire elalszom, az egész tábor elcsendesedik. Mindenki készül a holnapi megmérettetésre.
2. nap Augusztus 30. Kedd, Camping Le Pontet – Refuge Les Mottets (19 km)
Reggel 5 óra felé felébredek, de nem tudok mit kezdeni, mivel odakint még sötét van, a sátrazók nagyrésze alszik még. Persze vannak olyanok, akik ma nagy útra készülnek, ők már halkan pakolgatnak. Az égbolt csupa csillag, mint rendesen szokott lenni ezen a vidéken. Megkeresem a Göncölt és az Oriont, gyakorlatilag ezt a kettőt ismerem. Nem mintha valamit is meg tudnék állapítani belőlük, csak mégis tudom, hogy megvannak. Nem úgy, mint a régi ember, ők könyvből nem tudtak olvasni, de a csillagokból igen. Elgondolkodom ezen, vajon mit lehet belőlük kiolvasni? Azt, hogy a mai utam sikeres lesz és kész! Hat óra felé már én is kikászálódom, bepakolok a hátizsákba, lebontom a sátrat, lerázom róla a vizet. Jelentős mennyiség tud rajta összegyűlni. Így vizesen rakom be a kis táskájába, nincs időm szárogatni, legfeljebb útközben majd valahol pihenés közben megszárítom. Hét óra. Lehet menni reggelizni. A pultnál megkérdik a nevemet, ez alapján ellenőrzik, hogy fizettem-e. Nagyon bőséges a választék, svédasztalos a reggeli, akár egy **** szállodában. Jól bekajálok, kell az energia. Találkozom Freddel, az indiai lánnyal és Marcoval is, de ők már végeztek, nemsoká indulnak. Good luck, see you later! Ennyi volt az ismeretség, talán még találkozunk.Reggeli után már csak fel kell kapnom a zsákomat a hátamra (rohadt nehéz). A két túrabot nagyon felértékelődik a szememben, nélkülük valószínűleg nem is tudnám végig csinálni a távot. Vigyázok is rájuk, mint a szemem fényére. Egyenlőre egyedül ballagok, de tudom, hogy a kempingben az a sok túrázó hamarosan megindul. Jelenleg sík terepen haladok, a patak völgyében, szint magasság kb. 1000 m.
Következő megálló Chalet Nant Borrant 1459 m. Az út emelkedni kezd, tiszta szikla az egész. Hosszan kaptatok fölfelé. Többen utolérnek, elhagynak. Szinte tömeg van az úton. Jó erőben van még mindenki, sokan sietnek, persze rájuk is vonatkozik az 1. szabály. (Utam során sokszor láttam az 1.szabály hatását. Előre mennek, majd megállnak fújtatva pihenni.) Egy órás kaptatás után egy gyönyörű kanyonhoz érkezem. Hihetetlen szűk és legalább 50 m mély. Alján bővizű patak hömpölyög, rohan, habzik, morajlik. Félelmetes lenézni. Hány ezer év telhetett el mire bevájta magát ilyen mélyen a sziklába! Csinálok pár fotót. Elérem a Nant Borrant házat, meg sem állok, haladok tovább.
Új megálló: Refuge de la Balme 1706 m. Talán 2 órás sétára lehet. A szintkülönbség nem jelentős, inkább a távolság. Széles túristaúton haladunk (igen, többes számot használok, rengetegen vagyunk). Kellemes a séta, a táj gyönyörű. Enyhén emelkedik csak az út, előre nézve szinte kígyózik az ember tömeg fölfelé. Meglepő, hogy ilyen sokan vagyunk. Egy helikopter jár fel és alá, valamit mindig hordoz fel a hegyre. Gondolom, hogy a menedékházba viszi az ellátmányt. De hogy-hogy ilyen sokszor fordul? Okosabb leszek, ha felérek. A kényelmes, széles túristaút összeszűkül, meredek hegyi ösvénybe vált át. A menedékház nem látszik, valószínű, hogy egy domb takarja. Végre feltűnik, még 10 perc gyaloglás és ott leszek. Sokan megállnak itt pihenni, enni egy falatot. Én csak egy fotót készítek és már megyek is tovább.
A következő pont, amit el kell érni, a Col du Bonhomme 2329 m. Megvan, hogy a helikopter miért járt-kelt ennyit. A távvezetéket javítják, ehhez hozta fel a sok anyagot. Néhány szaki a magas oszlopon dolgozk, szép kilátásuk lehet! A szakasz nagyon durván kezd emelkedni. Az ember tempója lelassul 1,5 km/órára. Hágók közelében mindig ez van. Még mindig sokan mászunk, látszik mindenkin, hogy erőlködik. Sokan félreállnak pihenni. Az időjárás egyre morcosabb lesz. Ez persze ilyenkor jó, mert ha sütne a Nap csak az is fokozná az izzadást. Az órámon figyelem a magasságot, mikor érünk már oda? (Eszembe jut a Shrek2-ből a Szamár.) Ez nagyon-nagyon kemény mászás, főleg a zsákkal a hátamon. Átfut az agyamon a szokásos kérdésem, amikor ilyen szenvedős helyzetbe hozom magam: "Már megint mi a fenét keresek én itt, ahelyett, hogy otthon a jakuzziban a hideg sörömet kortyolgatnám." Majd eszembe jut a
2. szabály: Amit elkezdtél, azt neked kell befejezni.
Az ösvény csupa szikla, nincs egy talpalatnyi földes talaj. Jól meg kell nézni, hogy hova lépek. 12 órára érem el a Bonhomme hágót. Óriási szél és hideg. Fel kell vennem a polár pulcsit. A látvány pazar, déli irányba messze ellátni. Pár fotót csinálok és már megyek is tovább.
Következik a Croix du Bonhomme 2479 m. Ez is egy hágó, mert innen már lefelé megy az út Les Champieux-be. Viszont itt van egy elágazás, alternatív útja a TMB-nak. Lehet, hogy inkább azt fogom választani. Még eldöntöm. Leginkább időjárás függő. A kereszteződésig (croix) talán egy óra lehet az út, már nem annyira meredek, viszont csúszik. Ugyanis elered az eső. Szerencsére nem szakad, de azért elő kell szedni az esőkabátot. Nem is sokáig tart, 10 perc múlva eláll. Esőkabát le. 10 perc múlva megint rákezdi. Többen ismét öltözni kezdenek, én úgy gondolom, hogy ezúttal nem fog sokáig tartani és nem húzok esőkabátot. Bejött a számításom, valóban percek múlva eláll. Huh, megspóroltam egy hátizsák levételt, felvételt. Mire elérem a Croix-t szépen süt a nap. Na most itt megebédelek! Többen üldögélnek, fekszenek, napoznak, eszegetnek itt. Kirakom száradni a zoknikat, bakancsot. Mai menü bagett és sajt. Legyek nincsenek, pedig a sajt ugyanolyan büdös maradt, mint volt. Rájövök, hogy ebben a magasságban már nincsenek legyek.
Elég sokan vagyunk! Ha ez a tömeg mind lemegy Les Champieux-be, akkor nekem biztosan nem lesz helyem a menedékházban. Feltételezem, hogy - rajtam kívül - mindenki előre lefoglalta a szállást, ergo nekem nem fog jutni. Ezt nem kockáztathatom meg. Ha az alternatív úton megyek, akkor viszont esélyes, hogy elérem a Les Mottets menedékházat, ami innen papíron 2,5 (nekem 3,5) óra járásra van. Na most itt megállok egy szóra: Ezek az útirány jelző táblák nagyon klasszak, csak az időt ne írták volna fel rájuk. Az, hogy a távot mennyi idő alatt lehet megtenni az egy több változós függvény eredője: függ ugye az erőnléttől, zsákod súlyától, bottal vagy anélkül mászol, 20 éves vagy 80 éves ember vagy, esőben, hóban vagy napsütésben teszed meg, most indultál vagy már van 20 km a lábodban, nyomja-e a bakancs a sarkadat, vagy sem, et cetera. Véleményem szerint a táblán lévő időt 20 év körüli, igen jó kondiban lévő fiatalember, hátizsák nélkül, HOKA cipőben tudná tartani, de csak akkor, ha éppen most kelt volna fel a délutáni alvásából. Az én paramétereimet figyelembe véve 1,5-ös szorzóval kell számolnom. Viszont: az alternatív útvonal először felfelé megy 2600 m-re és onnan ereszkedik 1800-ra, tehát számíthatok egy 800 méteres ereszkedésre. Ami a térdeknek nem a legjobb. De, végülis ezért vagyunk itt. Egy srác – akinek elmondom a tervemet – figyelmeztet, hogy vihar várható. Talán erős szél is lesz. Valóban, Észak felől fekete fellegek gyülekeznek. Akkor eggyel több ok, hogy minél előbb elinduljak.
A Col des Fours (2665 m) felé veszem az irányt. Egyedül vagyok, errefelé nem jön senki. A táj kietlen, olyan mintha a Marson lennék. Talán fél óra gyaloglás után érem el a hágót. Csodaszép látvány tárul elém a túloldalon. És látni a völgyben a menedékházat (1789 m). Ez majdnem 900 m ereszkedés! A térdeim nem fogják szeretni, ez már biztos, de ha lassan megyek, akkor semmi gond nem lesz. Időm, mint a tenger. A felhő sem akar arrébb jönni, lehet hogy megúszom. Szépen ballagok lefelé. Nem könnyű a terep, eléggé sziklás az út, meg kell nézni minden lépésnél hova teszem a lábam. Egy-két emberrel találkozom út közben, már nincs az a tumultus, mint délelőtt. Mindenki elhúzott Champieux-be. Vízfolyások keresztezik az utamat, az egyik olyan, mintha ezüsttel borított kanyonban folydogálna. Óráknak tűnik a lemenetel. 900 m nagyon sok!
A Col des Fours (2665 m) felé
veszem az irányt. Egyedül vagyok, errefelé nem jön senki. A táj kietlen, olyan
mintha a Marson lennék. Talán fél óra gyaloglás után érem el a hágót. Csodaszép
látvány tárul elém a túloldalon. És látni a völgyben a menedékházat (1789 m).
Ez majdnem 900 m ereszkedés! A térdeim nem fogják szeretni, ez már biztos, de
ha lassan megyek, akkor semmi gond nem lesz. Időm, mint a tenger. A felhő sem
akar arrébb jönni, lehet hogy megúszom. Szépen ballagok lefelé. Nem könnyű a
terep, eléggé sziklás az út, meg kell nézni minden lépésnél hova teszem a
lábam. Egy-két emberrel találkozom út közben, már nincs az a tumultus, mint
délelőtt. Mindenki elhúzott Champieux-be. Vízfolyások keresztezik az utamat, az
egyik olyan, mintha ezüsttel borított kanyonban folydogálna. Óráknak tűnik a
lemenetel. 900 m nagyon sok!
Mielőtt leérek a menedékházhoz, elered az eső. Elég jól szakad és a szél is felkerekedik. Szerencse, hogy mindjárt ott vagyok. Öt perc múlva be is érek az udvarra, keresem a recepciót, vagy valami kiírást. Semmi. Elég gyanús az épület, sehol senki, csak tehenek. Végre felfedezek egy srácot, aki együgyűen üldögél az eresz alatt. Látom, hogy nem siet, az eső sem izgatja nagyon. Megszólítom, hogy hol van a recepció. Néz rám nagy szemekkel, nem érti mit akarok. – Is this the Refuge? – No, this is a farm, the refuge is still 40 minutes that way. „Suck” gondolom magamban, ez a rohadt eső szakad, 40 perc alatt mindenem szétázik.
Nincs mese, indulni kell, a farmon nem maradhatok, az eső lehet, hogy ma nem áll el. Egyedül baktatok, innen már felfelé vezet az út. Végre látok egy házat a távolban. Huh, megmenekültem. Amint közelebb érek látom, hogy a ház elég kicsi és az ablakai be vannak deszkázva. Néhányan a ház körül már állítják föl a sátraikat. Tehát ez sem a menedékház. Akkor megyünk tovább. Feltűnik egy épületegyüttes a távolban. Meggyorsítom a lépteimet. Egyszercsak két lány húz el mellettem. Erős iramban menetelnek. Hékás, ezek beelőznek, mi lesz, ha pont az utolsó helyet foglalják el előlem. Nincs foglalásom, lehet, hogy miattuk kell vadkempingeznem ebben az ócska időben. Képtelen vagyok lépést tartani velük, nemhogy visszaelőzni. Lehangol ez a kudarc. Hiába, ők fiatalok. Mindegy, lesz ami lesz, a sors majd eldönti. Kb. 20 perc múlva érek oda. Ez már az! Végre megérkeztem!
Refuge Les Mottets (1864 m). A főépület előtt látom a két lányt, a motyóikat babrálják. Lerakom a zsákomat a bejárat mellett, belépek. Tágas terem asztalokkal, emberekkel. Folyik az élet odabent. Recepció nem létezik, de látom, hogy a személyzet a konyhában sürgölődik. Talán itt kell bejelentkezni. – Bon Jour! Have you got a place for tonight? One person only. Egy jó nagy termetű fiatal lány az illetékes úgy látom. 18 Euro a szállás, 32 Euro a vacsora este hétkor, ha kell. Persze, hogy kell! Viszont a reggelit már nem fizetem. Várjak 10 percet, megmutatja a szállásomat. Várok. Jön 10 perc múlva. Átmegyünk az udvaron, belépünk egy hosszú épületbe. Szerintem 200 éve épült, birka akolnak. Jó állapotban van, szépen fel van újítva. Mindkét oldalon priccsek, egymás mellett sorakoznak, középen keskeny folyosó. Rámutat egy ágyra, na ez lesz az enyém. Már megy is tovább. A szobában jelenleg tartózkodik az a két lány, aki korábban beelőzött. Egy idősebb német házaspár. Egy fiatal srác. Egy fiatal lány. A szobában 16 priccs van. Jól szét vagyunk szórva, nem úgy van, hogy sorban töltik fel velünk az ágyakat. Innen nyílik egy másik helyiség, tele van szárítókötéllel, ide lehet teregetni az átázott holmit. Ide rakjuk a cipőket és a zsákokat is. A hálóteremben ne legyen semmi. Logikus. Lepakolom a holmimat, kiterítem a vizes kabátom, zoknim. Felkászálódom az ágyamra és kényelembe helyezem magam. A telefon és a kiskönyvem segítségével tervezgetem a holnapi utat. Jó lenne Courmayeur-be elérni. A kiskönyv olcsó szállodákat ajánl. Oké, majd holnap meglátom. Most azonban kellene inni egy sört. Átmegyek a söntésbe. Kérek egy korsóval (7 Eur). Leülök egy asztalhoz. Spanyol úriember ül az asztal túloldalán. Beszélgetni kezdünk. Raul a neve. Hamarosan jönnek a társai is, jót társalgunk. Egyiküknek sincs halvány fogalma, hogy hol vannak, holnap hová mennek. Megbíztak egy szervezőt, ő intéz mindent: a szállásukat, az útitervet, az étkezéseket. Ők csak gyalogolnak. Végülis, így is lehet csinálni.
Este 7 óra. A nevemet megtalálom az egyik asztalon, másik 3 névvel egyetemben. Asztaltársaim közül már ketten ott vannak. Egy fiatal angol lány ül velem szemben, neve Emma. Mellettem egy francia lány ül, Fanni. Mindketten szólóban másznak. Átellenben még nem ül senki, de hamarosan ő is befut, egy fiatalember Luka Olaszország színeiben. Beszélgetünk, természetesen a túra a beszéd fő vonala. Fanni nem nagyon beszél angolul, de azért bevonjuk őt is a beszélgetésbe. Mellettünk hat fős amerikai lány társaság próbálja a másikat túlharsogni. Elég nagy a hangzavar az étkezdében. Először jön a sajt. Úgy látom, hogy előételnek számít itt Franciában. Majd jön a leves. Fannit kérdem, hogy ez milyen leves, mégiscsak ő van hazai pályán. Fogalma sincs. Én pl. zöldségleves címet adnék neki. Finoman van elkészítve, ellenben nem rajongok érte. A főfogás krumpli, káposzta, hús. Ezt is finoman készítették és mindannyiunknak ízlik. A desszert krém brülé, persze Fanni ezt sem tudja. Biztosan nem szakács a végzettsége. Vacsi után egy meglepetés a ház részéről. Egy fiatal srác betol egy 100 éves verklit. Jó néhány lyukszalag elő van készítve. Befűzi az elsőt, a szám címét nem tudom, de a refrén: „Viva Eszpanya”, melyet spanyol barátaim teli torokkal énekelnek végig. Azután következik a Hallelujah, Imagine, stb. Persze a hangulat tetőfokon van. Az előadás után még beszélgetünk egy darabig az asztalnál, mást úgysem lehet csinálni. Luka és Emma elhatározzák, hogy holnaptól együtt mennek.
Kilenc óra felé visszaballagok az akolba. Érdekes, sem fény, sem elektromosság nincs a hálóteremben. Kiderül, hogy Emma ugyanabban a szobában alszik, mint én két ággyal arrébb. Váltunk még néhány szót, azután nyugovóra térünk. A szoba csendes, csak szuszogás hallatszik. Kint elered az eső, az élénk szél csapkod valahol egy ablaktáblát. Örülök, hogy ma nem kell kinn aludnom a természet „lágy ölén”.
3. nap Augusztus 31. Szerda, Refuge Les Mottets, (FR) – Courmayeur, (IT) (23 km)
Reggel 5 óra. Teljesen sötét van az akolban. A szobatársak még szuszognak, alszanak, hortyognak. Emma, az angol lány mocorog a sarokban, szerintem már felébredt. Hamarosan kikászálódik az ágyából, kimegy, majd kb. negyed óra múlva visszajön, visszabújik a hálózsákjába. Nekem már nagyon kellene a toalettre mennem, de még várok. Fél 6 felé én megyek ki, le akarok tusolni. Este már nem volt hozzá kedvem, mert annyira fáradt voltam, hogy rázott a hideg. Telefonnal világítok. Keresem a törölközőmet a szárítókötélen, úgy emlékeztem, hogy tegnap kiterítettem. Nincs sehol. Talán valaki véletlenül elpakolta? Nagyon bosszús vagyok. Így nem tudok tusolni. Mindegy, kimegyek a mosdó épületbe, legalább fogat mosok. Kezd szagom lenni. Visszamegyek az akolba, turkálok a hátizsákomban, tiszta pólót keresek. Közben Emma is kijön a hálóteremből, pakolászik. Hamarosan indulni akar. Lukával megbeszélték, hogy innen együtt mennek. Engem is invitál, hogy csatlakozzak. Nem tudok és nem is akarok mások tempójában menni, ezért udvariasan visszautasítom a meghívását. Különben is, egy magas hágóval kezdődik a mai nap, nem akarok mindjárt az elején rohanni. Felöltözöm, pulcsi, cipő. Még egyszer visszanézek a hálóterembe, hogy mindenem megvan-e. Lassan 7 óra lesz, akik befizettek a reggelire már gyülekeznek az étkezde előtt. Elindulok.Következő állomás a francia-olasz határ, a Col de la Seigne (2512 m). Jó minőségű, széles, de meredek ösvény indul a menedékháztól felfelé. A környező hegyek mind felhőben vannak mivel egész éjjel szakadt az eső. Nagyon párás a levegő, de nem izzasztó, mivel elég hideg van. A fenébe! Elfelejtettem inni, és víz sincs nálam. Szomjas vagyok, kellene egy vízeret találnom. Bízom benne, hogy ebben a magasságban és az éjszakai eső után találok majd valamit. Nem is kell sokáig menetelnem, mikor patak csörgésének hangját hallom. Frankó! Itt a víz. Kulacsomat feltöltöm, iszom, majd újra feltöltöm - mind a 2 decilitert.
3.szabály: A kulacsnak mindig tele kell lennie.
Körülnézek, csodálom a tájat. Egy nagy völgykatlanban töltöttem az éjszakát, ez magyarázatot ad arra, hogy miért nem volt térerő és internet. Találkozom néhány sátrazóval, akik most bontják le a sátraikat. Nem írigylem őket, az éjszakai időjárás miatt. Ők bivakoltak (errefelé így mondják). Elvileg nem szabadna, de ki ellenőrzi ezt itt 2000 m-es magasságban?
Lassan én is elérem a felhő határt, most ködben haladok. Nem túl élvezetes, mert nem látom a tájat, meg előre felé sem látom, hogy az út merre visz, van-e még előttem emelkedő. Teljesen egyedül vagyok. Ez nem olyan, mint tegnap, amikor legalább százan indultunk a kempingből. Igazából ezt szeretem: én magam, a csend és a hegyek. Ez az igazi feeling! Néhol ritkul a felhőzet, ilyenkor egy-egy pillanatra feltűnik a táj. Nézem az órám, lassan 2500 m-en vagyok, mintha kezdene világosodni, vagyis a felhő fölött már süt a nap. 9 órakor elérem a hágót, és egyben a határt, innen már Olaszban vagyok. Enyhe szellő fújdogál.
Vannak néhányan a hágón, egyesek reggeliznek, mások úgy látom itt sátoroztak. Merészség, a hágókon általában erős szél van. Csinálok egy fotót és ballagok tovább. Innen már tartósan lefelé vezet az út. Kb. 10 perc telik el, hogy elindultam a hágótól, a felhők szétnyílnak, elönt mindent a napsugárzás és olyan táj tárul elém, hogy még a lélegzetem is eláll. Balról égig érő, kopár, meredek sziklafalak szikráznak a napsütésben. Kőcsipke mindnek a teteje. Előttem a mélyben pedig a Val Veny terül el szélesen, alján egy folyó ezüst csíkja. Termékeny a völgy, széles és hosszan nyúlik el a két oldalán magasodó óriások között. Ilyet még életemben nem láttam! Ez a Kánaán No.2. Még elég magasan vagyok, az út levisz a völgy aljára.
A következő állomás a Refugio Elisabetta (2195 m). 9:48-kor érem el a menedékházat. A túraútvonaltól pár száz méterre épült, kicsit kellene fölfelé gyalogolni, sajnos úgy döntök, hogy nem megyek el odáig. Inkább megyek tovább. Nem akarom megszakítani az utamat. Persze jó lett volna felmenni, gyönyörű kilátás van a gleccserre (ezt akkor nem tudtam).
Tovább kanyarog az út lefelé. A völgy alján tehenek kolompolása hallatszik. Jó órás meneteléssel érek le a völgybe. Na most fogok megreggelizni! Egy jó nagy sziklán foglalok helyet. Kenyér, sajt (és legyek), víz. Csak a szokásos. Mivel innentől kezdve a völgyben folytatódik az út, ami akár autóval is járható, úgy határozok, hogy cipőt cserélek. Az indulásnál az utolsó pillanatban kötöttem föl a szandálcipőt a hátizsák két oldalára. Pont ilyen megfontolásból. Ha jó út lesz, inkább a szellős szandálban megyek. Egy pici gondom ezzel, hogy most a bakancsokat kell cipelnem, amik azért nehezebbek. Mindegy, pár deka többlet már nem számít. Amúgy is rohadt nehéz a zsák. Felmálházok és indulok tovább. Nyíl egyenes úton haladok kilométereken keresztül. Szinte megtáltosodom. Egy helyen keresztvölgy nyílik ki előttem, ahogy haladok. Benn, ennek a nyílásnak a mélyén megpillantom a Mont Blanc csúcsát. Emlékszem, hogy írt az útikönyv is erről a helyről. Megállok, gyönyörködöm, bár a felhők miatt, csak néha és rövid időre bukkan fel a csúcs. Ez a keresztvölgy tulajdonképpen egy gleccser árok. Csakhogy a gleccser már jóval rövidebb, mint régen. Mára már kilométerekkel feljebb van csak jég. Évezredek alatt kialakult gleccser folyam tűnt el az utóbbi 20 év alatt. Ehhez csak „gratulálni” tudok az emberiségnek. Nem akarok vádaskodni, hiszen valószínű, hogy ebben nekem is van egy porszemnyi részem. Be kell látni, hogy elcsesztük. Persze lehetne okulni belőle, de úgy látom, hogy ezt mindenki leszarja. A zöld pártok is pofáznak a zöld konferencián, azután mindenki hazarepül a magánrepülőjével. Ennyit tudunk. Végeztem.
A Mont Blanc mustra után már azt tervezem, hogy ezzel a sebességgel a völgy alján menetelve 1-2 óra alatt elérem Courmayeurt. Fel vagyok dobódva. Lesz egy fél napom pihenni, nem kell a dög nehéz zsákot tovább cipelnem. Most kb.1200 m-en lehetek. Egyszer csak – a Blue Lake után nem sokkal - az útirány jelző tábla letérít a széles útról. TMB jobbra. Biztos egy kis kitérő. Minek felmenni a hegyre, amikor Courmayeur ennek a völgynek az alján van. Nem logikus. Hisz a széles út megy tovább. Mindegy, ha erre kell menni, akkor megyek. Újra visszaesik az iram, meredek kaptatón mászom, keskeny sziklás az ösvény. Hegyi kerékpárosok jönnek utánam, kerékpárjukat a vállukon cipelik. Meg is előznek, ők még frissek. Megint az 1.szabály érvényesül: kisvártatva megállnak pihenni. Komótosan ballagok el mellettük. Heavy? – kérdezem. – 15 kilo – a válasz. - Suck, my bag is more. But who cares! Ballagok komótosan tovább. Nyomom magam előre a botok segítségével. Az idő gyönyörű, napos. Muszáj bekenni az arcom és kezem naptejjel. A Nap éget rendesen. Ami a tájat illeti, nem bánom, hogy elhagytam a völgyet. A látvány káprázatos. Legalább 2200 m magasan halad az ösvény. A Mont Blanc tömbje pontosan előttem, csak a völgy van köztünk. A hatalmas hegyek meredeken törnek az ég felé. Mindenütt gigantikus gleccserek fehérlenek a csúcsok között. Csodálatos képek és részletek. Nem lehet betelni a látvánnyal. A hegység teljes valójában mutatja magát. Totál panoráma, semmi sem zavarja a kilátást. Az út ebben a magasságban kanyarog órákon keresztül, majd elkezd lejteni a Col Checrouit felé.
Checrouit hágó (1956 m). 14:30-kor érkezem a hágóhoz. Van itt egy hütte, be is térek ide, megiszom két kólát. Hosszú távú sportolásnál mindig cukrozott italokat fogyasztok, hogy pótoljam az energiát. Nem sokat tartózkodom itt. Fizetek és indulok tovább. 10 perc völgymenet után veszem észre, hogy otthagytam a botokat. Csak ez hiányzott! Kaptathatok föl újra. Hátizsákomat ledobom az út szélére, ugyan nem viszem ezt is. Légies léptekkel haladok vissza a hüttéhez. Sőt, futok vissza. El ne tűnjenek a botjaim! Azt jelentené, hogy újakat kellene vennem. Merthogy egy lépést nem teszek nélkülük, az is biztos! Hál’ Isten megvannak. Lemegyek a zsákomért, és folytatom utamat. A hivatalos útvonal extrém meredek ereszkedés 1200 m szintre, Courmayeurbe. Az útikönyvben van szó egy kerülőről, ami enyhébb, de jóval hosszabb. Inkább érjek le hamarabb, ez a döntésem. Mást egyébként nem is tudnék tenni, minden jel erre vezet. A kerülő utat meg sem találtam.
Megkezdem
az ereszkedést (franciául: deszant). Nagyon meredek! Szerencsére a botokkal jól
lehet támasztani. Alattam Courmayeur városa. Gondolataim a szálláshely körül
forognak. A városban nincs kemping, csak jóval messzebb és az sem esik a TMB
útvonalához közel. Muszáj majd egy szállodát választanom. Az útikönyv javasol
párat, biztosan találok valamit. Ahogy közeledem a város felé, enyhül az ösvény
meredeksége. Elég barátivá válik, bár a térdeimnek annyi. A zsákom súlya is
fokozza a térdekre jutó terhelést. Pihenőre lenne szükségük. Legalább egy napot
kellene pihentetni őket. Leérek a város szélére. Gyermek kalandpark van itt. A
gyerkőcök vidáman játszadoznak a szülők felügyelete mellett. Átmegyek egy kis
fahídon, azon vagyok, hogy előveszem az útikönyvet és megkeresem valamelyik
ajánlott szállodát a térképen. Ebben a pillanatban meglátok egy kis
hirdetőtáblát: Hotel Lo Campagnar - balra. Vajon milyen szálloda lehet itt a
város szélén? Kb. 100 méterre lehet, ide látszik az épület. Családi ház méretű,
hangulatos forma. Jól van, megnézem, hátha elviselhető.
Ajtó nyitva, belépek. Sehol senki. - Bon Giorno! – köszönök fennhangon, a kis hívó csengő gombját is megpöccintem. Idős hölgy kászálódik elő a konyhából. Kérdem, hogy van-e szállás egy embernek egy éjszakára. A néni nem beszél Inglese, de semmi baj! Előkapja okostelefonját, Google fordítót orrom alá nyomja, beszéljek. Elmondom óhajom. Visszahallgatja olaszul. – Si – mondja, megnézi melyik szoba szabad. 80 Euro lesz, kétszemélyes a szoba ezért két főt kell fizetni. Mondom, hogy okés, kell nekem. Ő csak taljánul beszél, franc tudja, hogy hogyan, de elég sokat megértek belőle. A szoba a földszinten van, nem a hegyekre néz, de sebaj, egész nap a hegyeket bámultam. Pihenni akarok!!! De előtte meg kell innom egy sört. Kiülök a teraszra a sörrel, most veszem csak észre a gyönyörű kilátást. Legalább 4000 m-es csúcsok tövében vagyok. Hoppá! nem is olyan rossz helyen van a szálloda. Élvezem a pihenést és a látványt.
Visszavonulok a szobába, letusolok, rendbe rakom magam. Most veszem észre, hogy elfelejtettem visszaváltani a szandált bakancsra. Nocsak! Akkor a szandál is megteszi ezen a sziklás terepen? Ez csak jó. Sokkal kényelmesebb a lábujjaimnak. Előveszem a térképet, TMB alkalmazást, Google Map alkalmazást, útikönyvet. Ebből rakom össze a holnapi útvonalat, szálláshelyet. Az útikönyv holnapi nagyon meredek indulásról beszél. Az ösvény 2500 m magasra megy. Azután ereszkedik. Azután buszmegálló! Várjunk csak egy picit. Buszok nem mennek ilyen magasra. Akkor az ösvény ereszkedik vissza megint a völgybe? Na ne! Ilyet nem játszunk. A lábaim elég megviseltek, a hátizsákom rohadt nehéz. Holnap nem fogok felmászni 2000-re, hogy pár óra múlva visszaereszkedjek 1200-ra. Utána meg jön az olasz-svájci határ hágója, ami megint 2500 m. Ilyet én nem holnap biztosan nem vállalok be. Ez már túl sok lenne. Megnézem a Google Maps-en, van-e alternatív útvonal. Örömmel látom, hogy van. A völgy alján megy egy autóút, végig, ugyanúgy a Rifugio Helenáig, mint a TMB ösvény. Ez csodálatos! Nem fogok pihenni holnap. Ha sík terepen tudok menni, az pihenés a lábamnak, nem is szólva arról, hogy a 1,5 km/ó helyett 4 km/ó sebességgel tudok majd haladni. És ezt 16 km-en keresztül. Hatalmas előnyre tudok szert tenni, plusz a lábam sincs erőltetve megint. Teljesen boldoggá tesz a gondolat.
Már csak egy problémát kell megoldanom. Csökkenteni a hátizsák súlyát. A térdem már annyira fáj, hogy valami megoldást kell találnom. Majd megkérdezem reggel a nénitől, hogy van-e a buszpályaudvaron csomagmegőrző. Oda bevágom a felesleges cuccot, hazafelé meg fölveszem. Persze ez egy kicsit macerás, mert el kell mennem reggel a pályaudvarra, lesz-e egyáltalán csomagmegőrző automata? Nem nagyon tetszik az ötlet. Mi lenne, ha beszélnék a házinénivel, engedje meg, hogy itt hagyjam a cuccom felét. Ez számomra a legkényelmesebb megoldás lenne. Hazafelé meg fölveszem. Bárcsak meg lehetne csinálni! Ha nem lehet megcsinálni két lehetőségem van. Odaajándékozom a szállodának a holmijaim felét, vagy abbahagyom a túrát és az alagúton átkelve – valamilyen módon – abbahagyom a túrát. Most még ezt megtehetem, később már megint nem. Kiválogatom a cuccokat, amik nem jönnek velem. Csinálok egy próbát, felveszem a zsákot. Elviselhető a súlya. Szerintem ezzel már végig tudom csinálni a túrát. Kilenc óra felé már ágyban vagyok, eléggé fáradtan nyúlok el. Azon jár az agyam, hogy holnap hogyan adom be ezt a kérésemet a néninek. Végig izgulom az éjszakát emiatt. Nyugtalanul alszom. Sikerülnie kell.
4. nap Szeptember 1. Csütörtök, Courmayeur (IT) – Camping des Glaciers (CH) (30 km)
Ötkor már fenn vagyok. Google fordítóba előre beírom a szöveget, amit elő akarok adni a házinéninek. Tusolok még egyet. Öltözködés, összepakolás. 7:30-ra beszéltem meg a reggelit a házinénivel. Pontosan érkezem az étterembe. Nagyon kulturált, bőséges, svédasztalos reggeli már ki van készítve a megbeszélt időre. A házinéni most nincs sehol, helyette egy középkorú hölgy, a recepciós mutatkozik be. Ilyenkor ő van szolgálatban. Vele van egy hasonló korú férfi, Giovanni kertész ruhában. Ő a mindenes. Beszélgetünk. Mutatom a telefonon az előre megírt szövegemet olaszra fordítva. A hölgy teljesen természetesen mondja, hogy nincs semmi akadálya, szoktak megőrzést vállalni. Istenem! Akkora kő esett le a szívemről, hogy még a hegyek is beleremegtek. Nagyon jó kedvem kerekedik. Dicsérem a szállodát, hogy milyen szép a fa enteriőr. Nagyon jól esik nekik a dicséret, annál is inkább, hogy ez mind Giovanni műve. Gratulazioni! Reggeli után a hölgy hoz egy műanyag zsákot, hogy ebbe tegyem a cuccot, elrakják majd a kamrába. Rendben. Jó 4 kilónyi ruhát hagyok ott. Remélem, hogy nem lesz rá szükség. Majd kiderül. A hátizsákom jóval kisebb lesz, és a súlya is most már baráti. Boldog vagyok. Elköszönök a háziaktól. Nyolc után kicsivel elindulok.Most nem a TMB appot követem, hanem a Google Maps alkalmazást. Tulajdonképpen a Val Ferret alján kell végig mennem aszfaltozott út mentén. A célpont Entréves, Lavachei és a Rifugio Elena (2062 m). Lavacheitől már hegyi ösvényen kell felbaktatni. Összesen 16 km, ebből 12 km sík terep. Nagyon gyorsan tudok haladni. Átmegyek a városon, leginkább a régi városnegyeden. Csak a folyó mentén kell haladnom, az kivezet a városból, egészen a MB alagútig. Itt látom a sorban álló autókat. Örülök, hogy nekem ezúttal nem kell itt lennem. Elég volt a szombati 2 órás araszolás.
Innentől fordul az út a Ferret völgybe. Egy óra alatt 4 km-t teszek meg, ez azt jelenti, hogy délután 1 óra körül leszek az Elena menedékházban. Csodaszép a táj. Négyezresek tornyosulnak balról, jobbról alacsonyabb hegyek emelkednek. A Ferret völgy végig természetvédelmi terület, ezért szállodák nincsenek, két kemping és kisebb panziók találhatók. Házak is elég gyéren épülhetnek errefelé. Viszont sportpályák, kerékpárút, gyalogösvények, piknikező parkok, golfpályák bőven vannak errefelé. A völgy alján folyócska rohan a város felé. Eleinte kétsávos az út, majd 6-7 km után egysávosra szűkül. Nem igazán az autósokra gondoltak. Inkább túrázz, kerékpározz! Elhaladok egy gyönyörű kemping mellett. Grandes Jorasses a neve. Utánanézek, mi is ez a név. Hoppá! 4200 m-es hegy. Hát errefelé található egynéhány ilyen. Az út folyamatosan emelkedik, de enyhén. Jó iramban lehet haladni. Kocsi forgalom szinte nulla. Elérek az út végéhez, itt egy puccos étterem található. Úgy látom, hogy elég sok hátizsákos betér ide.
Hegyi ösvény indul fölfelé az Elena házhoz. 400 m-t kell felfelé kaptatni. Mindegy, most még jó erőben vagyok. Gyönyörű látványban van részem. Egyre újabb gleccserek kerülnek elő, ahogy haladok felfelé. Visszatekintve a Ferret völgyre meg kell állapítanom, hogy idáig ez a legszebb szakasz. Ide még legalább egyszer visszajövök az életemben. A Grand Jorasses is egyre jobban kibontakozik innen föntről. Megállok egy kicsit pihenni. Leülök szemben a hegyekkel és csak bámulom őket. Kár, hogy sietnem kell. Jó lenne még itt maradni! De a kényszer, hogy minél nagyobb utat ma megtegyek, nem hagy békén. Egy óra körül érem el az Elena menedékházat. Kellemetlen hideg szél söpör végig a ház teraszán, ezért beljebb húzódom. Kérek egy Sprite-ot, lassan komótosan iszom, hogy minél tovább ülhessek bent. Most látom csak, hogy az aszfaltút feljön idáig. Kényelmesebb lett volna, de így is jó. Lassan indulnom kell.
Újabb 500 m szintkülönbség vár rám. A Grand Col Ferret (2537 m) hágó. Ez választja el Olaszországot Svájctól. Nekiindulok, elég erős az emelkedő. A Ferret völgy most bontakozik ki igazán! Szinte Courmayeur-ig ellátni. Előttünk pedig a MB sziklatornyai, már úgy érzi az ember, hogy szinte egy magasságban van velük. Az időjárás kellemes, már-már kezdi égetni az arcomat a napsütés. A kézfejemet is kenni kell naptejjel, mert látom, hogy vörösödik. Az ösvény kíméletlenül kaptat felfelé. Izzadok, mint egy ló, sapkát mélyen a szemebe húzom, nehogy lekapja a fejemről a szél. Már látom a hágót, mikor velem szemben feltűnik egy málhás ló, fiatalember vezeti kantáron. Szegény pára jól meg van rakodva hátizsákokkal. Vannak ilyen túrázók is. Lovat fogadnak, mások „serpát”. Hát igen… Ez a nagyúri, kényelmes verziója a túrázásnak. Már csak a hordszék hiányzik az ilyen embernek, meg egy inas, aki állandóan töltögeti a whiskey-s poharat. Számomra ez furcsa, így nem igazi a teljesítmény.
Fönt vagyok a hágón, Grand Col Ferret (2537 m). Másfél órába tellett. Előttem Svájc, mögöttem Taljánország. Még egy utolsó pillantást vetek a Ferret völgyre. Imádtam itt jönni. Előttem pedig a svájci Grand Combin (4314 m) csúcsa látszik ki a többi hegy mögül. Persze a csúcs felhőben van. A hágón sok ember tartózkodik, nézelődnek, napoznak, eszegetnek. Néhány fotót készítek, azután irány Svájc.
Lefelé halad az út. Nem meredek, kényelmes. Ismét lehet haladni. A következő megálló La Peule menedékház (2071 m). Egyedül vagyok. Végre. Süket csend van. Szél sem rebben. Megállok pár percre pihenni, körbe nézek, élvezem ezt az állapotot. Széles hegyháton kaptatok lefelé, majd meredek hegyoldalon folytatódik az ösvény. A mélyben tehenek legelésznek. Még fél óra és elérem a menedékházat. Nagyon megszomjaztam, rendelek egy nagy pohár sárgabarack levet. Élvezettel kortyolgatom, miközben hallgatom az idetelepült román család karattyolását. Ők vezetik teljesen a menedékházat, más személyzet nincs is. Szemlátomást jól elvannak. Asszonyok dolgoznak, a román férfiak egy asztalnál iszogatnak. Nem is akarnak beállni a munkába. Wass Albert: A patkányok lázadása című novella jut eszembe. Vajon miért?
Tovább állok. Következő célpontok Ferret falu, majd La Fouly falu (1594 m). Itt van egy camping, esélyes, hogy itt fogom tölteni az éjszakát. Mostantól széles – autóval is járható – úton haladok lefelé. Imádom ezt a Svájcot. A határtól idáig csak kényelmes utakon jöttem. Ha ez ilyen marad, akkor nagyon összebarátkozunk. Kényelmes tempóval elérem Ferret falut. Ha tíz házat látok, tán sokat mondok. Sehol egy lakos. Csak buszra várakozó túrázók. Ők a csalók. Akárcsak egy megálló busszal és nem mondhatod el, hogy körbe gyalogoltad. Megéri? Az ösvény befut egy ligetes erdőbe. Ez nagyon tetszik nekem. Egy valami viszont feltűnik, az útvonal táblák nagyon hiányosak. Elágazásoknál nincs kitéve az útirány. Mindig ellenőriznem kell a TMB appon, hogy jó irányba megyek-e. Egyszer el is tévedek. Szerencsére gyorsan tudom korrigálni. Beérkezem Le Fouly-ba. Az első járókelőhöz, aki szemmel láthatóan nem turista, tökéletes francia kiejtéssel fordulok: Bon jour! Camping des Glaciers?? És karom széttárva felhúzom a vállam. Ez franciául azt jelenti: hol? A hölgy tökéletes angolsággal válaszol, hogy menjek át a hídon, azután egyenesen, 100 m múlva meglátom a kempinget. Merci beacoup. Itt jegyzem meg, hogy a franciák valószínűleg nem szeretnek írni. Egy szó legalább kétszer annyi betűből áll, mint amennyit kimondanak. A „h” betűről meg ne is beszéljünk. Annak már a kiejtését is elfelejtették, valószínűleg évszázadok óta nem mondják ki 😊. Ennyit a nyelvtudományokról.
A kemping hű a nevéhez. Glaciers = gleccserek. Fogadni mernék, hogy sok kedves olvasó rájött a jelentésére, anélkül, hogy tudna franciául. Én is így voltam vele. A kemping fölött óriási hegylánc, ugyancsak óriási gleccserrel a tetején. Félelmetes és lélegzet elállító. Legalábbis a pusztához szokott magyar ember számára. Megkeresem a recepciót, kifizetem a díjat, 19 Euro. Frankom nincs, de nem problémázik a hölgy ezen. Egy az egyben váltják az Eurot és a Frankot oda-vissza. Felállítom a sátramat. Este 7 óra. Ideje lenne valami meleg étel után nézni. A recepciós hölgy említette, hogy náluk nincs dinner, sem breakfast, de a faluban mindent kapok. Hát jó, irány a falu.
Átmegyek a hídon, itt a falu főtér, és egy hangulatos, igazi svájci alpesi étterem. Belépek, pincérnek mondom, hogy egyedül volnék, vacsizni szeretnék, valahol a sarokban a kemence mellett jó is lenne nekem. Valóban, a sarokban kapok helyet, mert elég fullos az étterem. Azért örülök, hogy szorítanak nekem helyet. Jön egy jól megtermett fiatal hölgy, színesbőrű, hogy én mit kérek. Rámutatok az étlapon egy sörre, és mondom, hogy „grande”. És még azt is megkérdem, hogy ő melyik kaját szereti, mert akkor én is azt kérem. Az étlap ugyanis csak franciául van. Itt megállnék egy szóra: A francia büszke nemzet. Semmilyen más nyelven nem hajlandóak kiírni bármit is. Csak franciául. Ugyanakkor, azért az emberek többsége beszél angolul.
A hölgy franciául beszél, látszik, hogy megértette, amit mondtam. Mutogat egy pizzára az étlapon. Mondom: all right. Fogalmam sincs, hogy ebből mi lesz, de hozza csak. A sört szopogatom, fantasztikus. A pizza is hamar megérkezik, nem egy nagy dobás, egyszerű prosutto. A fene enné meg! Ennél lehetne kifinomultabb ízlése a csajnak. Kissé mérgelődöm emiatt, de beletörődőm. Idő közben az étterem megtelik, egy szabad szék sincs több. Jó a hangulat minden asztalnál. Ez a szóló túrázás hátránya, hogy nincs társad (ez komoly logikai alapvetés részemről). Nincs kivel megosztani az élményeket, egyedül vagy. Az út során hiába találkozol emberekkel, a nap végén mindig egyedül maradsz. Persze számomra az is szórakoztató, hogy nézem más emberek milyen jól érzik magukat együtt.
Fizetek (19 Euro). Kilépek az étteremből, még nincs sötét, de hideg az van. Visszaballagok a sátramhoz. Ni csak, kit látok? Luka – az olasz srác a második esti vacsoránál – keresgél magának sátorhelyet. Ej, mi a kő! Hát Emmát hol hagytad? Bizony, Emma már valahol előrébb jár. Szóval Luka nem bírta a tempót. Kiderül, hogy Emma ultra maraton futó. Hát akkor nem csodálkozom, hogy ő már jóval előrébb van. Még egy kicsit beszélgetünk, aztán hagyom Luka-t, hogy a sátor felállításával foglalkozzon. Fogmosás, fürdés, hálóruha. Vagyis – nincs hálóruha. Az jelenleg a szállodában pihen egy zacskóban. Az is a könnyítés áldozata lett. Kutatom a hátizsákot, hátha találok valami meleg nadrágot. Semmim sincs. Csak az egyetlen rövidnadrág, amiben egész nap vagyok. Hát akkor csak alsónadrág, polár pulcsi lesz a hálótársam. Meglátjuk, hogy milyen lesz az éjszaka. Talán kibírom a hálózsákban. Órámra pillantok. 30 km, 5000 kcal. Ez szép teljesítmény. Ha lenne társam, még biztosan jót beszélgetnénk. De nincs. Így marad az alvás.
5. nap Szeptember 2. Péntek, Camping des Glaciers, Fouly – Champex Lac (15 km)
Reggel 6 óra felé bújok elő a vackomból. Szép idő lesz ma is, úgy tűnik. Sehol egy felhő az égen, a Nap valahol a hegyek mögött kel majd. Sajnálom, hogy a hegyek be fogják árnyékolni a gleccsereket. Legalább 9-ig kellene várnom, hogy a gleccser teljes egészében meg legyen világítva. Erre nincs időm. Elvégzem a reggeli tisztálkodást, eszem egy kevés sajtot és bagett szeletet a közösségi házban és természetesen feltöltöm a telefonomat. A sátrat megint vizesen hajtom össze, úgy rakom be a hátizsákba. A térképet nézve Champex Lac-ig (lac=tó) el tudnék jutni közúton is, úgy kicsit hosszabb az út, de sokkal gyorsabb lenne, mint mászkálni a hegyen. Persze nem azért jöttem, hogy a kocsiúton bandukoljak, inkább a hegyi ösvényeket választom.Kezdetben egy széles folyómeder szélén halad az út. Kellemesen széles az ösvény is, hol kicsit emelkedik, majd lefelé tart. Tulajdonképpen végig a folyómeder mentén a völgyben is mehetnék Champexig, csak az utolsó 1 km lenne emelkedő a tóig. Persze tudom, hogy ez biztosan nem így lesz, megint hegynek fel, hegynek le kell majd menni. Így is lesz. Hamarosan elkezd emelkedni az ösvény, jó magasra, helyenként egész kitett az út, a sziklafalba láncokat rögzítettek, hogy lehessen kapaszkodni. Ezután természetesen ereszkedik az út egészen a völgyig. Itt elérem Prayon falut. Innen széles út vezet a völgy alján a következő faluig Blanche d’en Haut majd Praz de Fort (1151 m). Az út a falun keresztül vezet. Hangulatos, igazi svájci hegyi falucska. Jó sok fotót készítek. Kedvem lenne betérni egy kávézóba, csak a feeling kedvéért, de inkább kihagyom. Nem tudni, milyen időjárást hoz a jövő. A hegyekben gyorsan változik.
4.szabály: Addig menj, amíg jó idő van. Pihenj rossz időben.
Lazítani ráérek esőben. Ismét emelkedni kezd az ösvény, elég keményen. Az út mentén fából faragott állat szobrocskák állnak. Vagy éppen erdei manók. Érdekes lehet errefelé a mondavilág, szívesen meghallgatnék egy-két autentikus storyt. Előttem négy kínai hölgy bandukol. Utolérem őket, most nem bon jour, hanem „ni hao” az üdvözlés. Wow! Teljesen meglepődnek: - Hát te beszélsz kínaiul? – Kérdik. – No, this is the only phrase I know in Chinese. Kederül, hogy ők az USA-ból jöttek és 7 nap alatt akarják megcsinálni a TMB-t. Annak ellenére, hogy amcsiban élnek, az angoljuk nem volt éppen fluent. Tuti, hogy a Chinatown-ban laknak. Azért csípem őket. Nagyon lassan haladnak, ezért otthagyom őket. Bandukolok tovább az erdőben. Ez a táj nagyon hasonlít az itthoni terephez. A magasság sem vészes, a növényzet is hasonló.
Befutok Champex Lac-ba. Ez Champex üdülője lehet, látok pár szállodát, az egész nem zsúfolt. Elérkezem a tóhoz. Nem túl nagy, szerintem fél óra alatt körbe lehetne gyalogolni. Éppen harangoznak. Mivel reggel nem nagyon ettem, így valami étel után kellene néznem. Nem is sokat kell nézelődnöm, mindjárt itt van egy étterem a tó partján. Leülök egy asztalhoz a teraszon, udvarias pincér azonnal jön. Első kérésem: sör! Már hozza is. Kérdem, hogy mit ajánlana étek gyanánt. Lasagne-t tudna nekem hozni, azt szokták szeretni az emberek. Nem tiltakozom. Közben megemlítem neki, hogy úgy hallottam, hogy ezen a vidéken főzik a világ legjobb söreit. Ezen nagyon belelkesül, elönti a hazafias büszkeség, rögtön kiselőadást tart az itteni fajtákról, ezek: le blonde, la blanche. Fel is ajánl egy kis kóstolót, mindjárt hozza is. Ízlelgetem mindkettőt, frankón egyforma az íze (na ja, nem vagyok egy gourmet). Mondom, hozzon a blonde-ból egy grand-ot. Jön a lasagne is. Meg kell mondanom, hogy életem legfinomabbja. Talán a sajt miatt. Fullosra van tömve sajttal, a hús nem annyira sok, mint itthon. Nagyon-nagyon ízlik. Eközben az úton elhalad néhány Ferrari, Lamborghini. Közel van Olaszország. Kifizetem a 19 Euro összeget, ami teljesen méltányos.
A tóparton megyek tovább, itt kell lennie a kempingnek valahol. Tegnap 30 km-t mentem, most 15-nél tartok. Sötétszürke felhők kezdenek gyülekezni hamarosan eső lesz. Menjek tovább, vagy táborozzak le? Esőfüggő és távolság függő. Az eső közeleg, a következő szállás 20 km-re van. Akkor maradok itt. A Camping les Rocalles kb. 2 km-re van az étteremtől, hamarosan elérem. Felállítom a sátrat, mindent elrendezek. Mi a fenét csináljak délután? Látom, hogy van egy felvonó a kempingtől nem messze, jó magasra felmegy. Akkor én ezt most megnézem. Eső még nincs, kicsit körülnézek föntről. Hátha ide látszik a Matterhorn. 28 Euro a jegy oda-vissza. Jó 10 perc a menetidő. Mire felérek, természetesen elkezd csöpögni az eső. Ilyen az én szerencsém. Csinálok néhány fotót, aztán irány lefelé. Mire visszaérek a kempingbe, jócskán elázom.
Egy óra múlva eláll az eső, de a felhők lenn maradnak a völgyben. Bemegyek a faluba, valami élelmet és folyadékot venni. Az első kis boltba beesem, Petit-déjeuner a neve. Jó tudni, itt fogok holnap reggelizni. Visszaballagok a kempingbe. Semmit nem tudok csinálni. Minden csurom víz. Nincs egy társalgó vagy egy közös helyiség, ahol leülhetne az ember egy sör mellett dumálni. Korán bebújok a sátorba, inkább alszom egyet.
6. nap Szeptember 3. Szombat, Champex Lac (CH) - Le Tour, Chamonix (FR) (27 km)
Egész éjjel szakadt az eső. Most reggel 6 óra van. Borult az ég, a felhőket szinte meg lehet érinteni, olyan alacsonyan vannak. A kemping lakói ébredeznek. Én is kibújok a sátramból. Már fel vagyok öltözve, rövid nadrág, polár pulcsi, esőkabát. Tegnap este így bújtam be a hálózsákomba, mert hideg éjszakára számítottam. Az összes váltó ruhámat kitettem még a hotelben. Gyakorlatilag annyi ruhám maradt, amennyi rajtam van. Sátramat szétszedem, úgy vizesen összecsomagolom, belerakom a hátizsákba. Reggelizni nincs kedvem. Nincs is nálam semmi más, mint a sajt, egy fél bagett, néhány müzli szelet. A kempingben az étkezési lehetőség nulla, leszámítva azt, hogy a recepción lehet kapni egy-két apróságot. Kicsivel 7 óra után elindulok. A mai tervem, hogy eljussak a Col de Balme-ra.Az idő kezd tisztulni, már nem esik. Csak három ember lézeng az ösvényen előttem, őket hamar elhagyom. Egyenlőre egy völgyben, erdőben haladok. Az erdő megszűnik, az ösvényből aszfaltozott út lesz, házak mellett visz el. Azután megint erdő. Nyugalom és csend. Sehol senki. Eszembe jut a Dzsungel című film, ahol a srác eltéved és pár nap múlva ugyanazon a helyen találja magát. Itt ilyen biztosan nem fordul elő, mert nagyon jól ki van táblázva az útvonal. Eddig szinte vízszintesen haladtam, de most elkezd emelkedni az ösvény. Az eső is rákezd, lehet megint esődzsekit húzni. Beállok egy fa alá, hogy ne érjen annyira. Itt az ideje, hogy egyek valamit. Két db müzli szelet jó lesz reggelire. Az eső eláll, újra napsütés, mehetek tovább.
Mellettem jobb kéz felől egy szűkebb völgy, (ne magyarországi léptékkel gondolkodjunk) itt még valószínűleg esik, mert dupla szivárvány tűnik fel. Nagyon megörülök neki, égi jelnek tekintem, a mai napom sikeres lesz. Mögöttem jön egy srác, mutogat a szivárványra, hogy észrevettem-e. Hát hogyne! Bevárom, együtt megyünk tovább. Ő Hollandiából jön, ez a 8. napja. Szereti a hegyeket, sajnos otthon ezt nem tudja élvezni. (Hollandia legmagasabb pontja 322 m!). Ebből a szempontból mi magyarok valamivel szerencsésebbek vagyunk. Az út igen meredekké válik. Kérdem, hogy hol vannak a botjai? Hát ő most azt a challenge-t találta ki, hogy bot nélkül csinálja végig. Elment az eszed ember? Kinyírod a térdeidet! Ráadásul hatalmas zsákja van. Itt a meredek szakaszon egyre többször megáll, nem nagyon bírja. Én a botjaimmal tolom fel magam, segítek a lábaimnak, neki ilyen segítség nincs. Én így sokkal gyorsabban haladok, mint ő. Egy idő után nem várok rá, elbúcsúzom, megyek a saját tempómban tovább.
Már 1800 m magasan járhatok, az erdő fokozatosan eltűnt. Nyílt terepen megyek egy hegyoldalban, alattam kezd előtűnni a Rhone folyó völgye. Szélesen terül el, közepén egy ezüst csík, a folyó. A távolban látszik a Genfi tó egy darabja. Az eső elkezd szitálni, kénytelen vagyok esőkabátot felvenni magamra. Hamarosan egy tanyához érek, több tehén is legelészik a közelben. Az épület mellett asztalok, padok vannak kihelyezve és egy szöveg, hogy nyugodtan megpihenhetsz, ehetsz, csak annyit kér a gazda, hogy vegyél nála valamit. Úgysem reggeliztem, megnézem, hogy mi kapható. Úgyis esik az eső, legalább nem kell áznom. Belépek a házba, döngölt föld padlója van, belül is asztalok, pult. Többen is vannak bent, jó a hangulata az egésznek. A pulton hatalmas sütemények. Na ez pont jó is lesz reggelire. Kérek egy narancslevet és egy pear pie-t, azaz körtés pitét. Az egész 10 Euróba kerül. A süti alja nagyon finom linzer tészta rengeteg vajjal, tetején félbevágott körték sorakoznak. Rettentő jól néz ki és az íze is fantasztikus. Jóízűen falatozom, közben alkalmam van körülnézni az épületben. Szerintem kb. 300 évvel ezelőtt épülhetett. Ódon kőfalak, fagerenda födém és tartó oszlopok. A vakolat szalma és sár lehet. Kopott fa lépcső vezet föl a padlásra. Az egész annyira puritán és ódon, de mégis otthonos, barátságos hangulatot áraszt. Kedvem lenne több időt is eltölteni itt, de hajt a kényszer, hogy menni kell. Az eső eláll, tovább indulok. Az ösvény újra emelkedik, bár nem túl meredek.
Úgy 2 km múlva érek el egy hágót, amit az útikönyv nem jelez. 2028 m magasan van. Amint átérek a hágón, sűrű erdőben találom magam. Az út meredeken ereszkedik lefelé, lassan tudok haladni a kiálló fagyökerek elég csúszósak. A fák közül néha-néha előbukkan a Rhóne völgye. A Nap is kisüt, a felhőket magam mögött hagyom. Ahogy ereszkedem lejjebb, a völgy egyre szűkül. Közeledem a Col de la Forclaz hágó felé. Itt van egy fontos átjáró, az országút itt megy keresztül Svájc és Franciaország között. Már hallani is az autók, motorkerékpárok hangját, ahogy erőlködve kaptatnak felfelé a szerpentines úton. Egy óra múlva érem el a hágót (1726 m). Jól esik visszagondolnom az 5 évvel ezelőtti pillanatokra, amikor feleségemmel itt jártunk. Akkor kocsival jöttünk, megpihentünk egy kicsit, nézelődtünk. Itt fedeztük föl a TMB-t bemutató táblát. Így tudtam meg, hogy létezik egy ilyen túraútvonal. Láttuk a túrázókat. El is indultunk az ösvényen egy darabot kipróbáltunk belőle. Hát most újra itt vagyok. Annyi időre állok meg, amíg iszom egy kevés vizet és csinálok pár fényképet. Jó lenne egy kicsit leülni, de ma még hosszú út vár rám. Az éjszakát a Col de Balme menedékházban szeretném tölteni, ami még 3 óra az egyik tábla, 4 óra a másik tábla szerint, bár ez nekem 5 órát jelent.
Haladok tovább Trient irányába, pontosabban Le Peuty felé. Ereszkedik az út erősen, sok helyen lépcsők vannak. Fél óra múlva érem el Le Peuty-t (1326 m). Szép nagy völgy alján van, csak néhány házból áll. Egy nagy réten sátrak és pár jurta! Ez itt a kemping úgy látom. Nincs recepció, nincs kerítés. Egy közeli házban lehet talán fizetni a szállás díjat, itt kapható étel is. Kis épületben van a WC és a tusoló. Nem nagyon törődők vele, nem túl megnyerő a hely, megyek is tovább. Viszont a látvány innen gyönyörű. A völgy végében egy magas csúcs alatt óriás gleccser tündököl a szikrázó napsütésben.
A következő célpont a Col de Balme hágó (2191 m). Itt van egy menedékház, arra számítok, hogy itt töltöm az éjszakát. Az útikönyvben olvastam, hogy a hágó előtti szakaszon található a TMB legmeredekebb emelkedője. Ha ez így van, akkor most ebédelek egyet. Egy patak parton leülök egy sziklára, előveszem a szokásos elemózsiámat, sajt, bagett, víz. Érdekes, a bagettből még mindig van egy darab, igaz egyre szárazabb, de legalább nem penészedett meg. A sajt szerintem egyre büdösebb, de nem érdekes, már megszoktam. Annak ellenére, hogy nem tudom hűtőben tárolni, elég jól bírja. Előttem fent a magasban a hatalmas gleccser, ennél pazarabb helyet el sem tudok képzelni ebédhez. Gyorsan túl vagyok az étkezésen, majd felszedelődzködöm.
Irány az erdő és a meredek szerpentin. Mit is mondhatnék, az útikönyv nem hazudott. Tényleg nagyon meredek ez az út, de úgy érzem, hogy volt azért már ilyen. Ha jól meggondolom 900 m-t kell emelkedni a hágóig, tehát elfér benne egy ilyen meredek emelkedő. Legalább egy órán keresztül tart ez a szerpentines szakasz, nem mondanám, hogy a szívembe zárom. Alig várom, hogy vége legyen. Felérkezem egy széles hegyhátra, az ösvény csak szolidan emelkedik innen. Az erdő fokozatosan átmegy törpefenyőkbe, majd azok is elmaradoznak, marad a fű és szikla. Gondolom, hogy most már hamarosan odaérek, mindjárt meglátom a házat, már csak egy kicsit kell menni. Ekkor lép életbe a
5. szabály: A cél mindig sokkal-sokkal messzebb van, mint ahogy gondolod!
Tehát minden kósza reményt feladok, hogy mindjárt itt lesz. Nem lesz! Menni kell, nem reménykedni. Már egy órája, hogy kaptatok ezen a szakaszon, egyre magasabban vagyok, az eső lába lóg, a szél is határozottabban kezd fújni. Szerencsére eső nincs, bár eléggé felhős az égbolt. Kisvártatva meglátom a házat a távolban. Hál’ Istennek itt van. Ekkor velem szemben felbukkan egy hobó forma srác egymagában. Megszólít, hogy mi a pálya, milyen messze van Champex-Lac. Mondom, olyan messze, hogy kizárt (rule out) dolog, hogy ma odaérj. Visszafelé sorolom az állomásokat, amelyeken végig kellene mennie. Ajánlom neki Le Peuty kempingjét, addig simán eljutsz buddy. Köszöni az útbaigazítást, hogy megfogadta-e a tanácsomat sohasem fogom megtudni. Annyit ő is elmond, hogy a ház még fél óra (lefelé). Fűvel borított hegyháton gyalogolok tovább. A ház nem nagyon akar közelebb kerülni (4. szabály). Végül 50 percbe telik, hogy elérjem a szállást (Refuge de Balme). Újra Franciaországban vagyok!
Erős szél tombol a hágón. A ház közelében van egy vízcsap, ebből vízszintesen folyik a víz. A szél fújja így. Szabályosan beesem a ház ajtaján. Az ajtót alig tudom becsukni annyira nyomja a szél. Nincsenek sokan a bárban, hiszen korán van még, csak 3 óra van. Megérkeztem végre! A mai utamnak vége. A pultnál rendelek egy jó forró teát. Lassan szürcsölgetem, élvezem a nyugalmat, a mai túra sikerét. Nézegetem az útikönyvemet, ha esetleg tovább mennék, hol lenne a következő szállás. Ez csak „költői” érdeklődés, úgyis itt maradok. Megyek is a pulthoz, mondom a hölgynek, hogy akkor egy priccset szeretnék ma éjszakára. Legnagyobb sajnálatára nem tud adni semmit, fully booked a ház. Hoppá! Ez eszembe sem jutott, hogy ilyen előfordulhat. Egyszerűen már megszoktam, hogy eddig mindenütt kaptam helyet. Kétségbeesve kérdem a hölgyet, hogy akkor most hol kapok szállást? Nagyon készségesen elmagyarázza, hogy menjek tovább Le Tour-ba. Ott van szálloda.
Gyorsan ellenőrzöm az útvonalat a kiskönyvemben. Összekapom magam és már itt sem vagyok. Szerencsére ma már nem kell többet felfelé kaptatni, csak lefelé bandukolni. Charamillon felé kell menni egy darabig, ez biztos. Innentől nem a hivatalos útvonalon haladok, hanem egy variante úton. Egy darabig majdnem vízszintes az út. Kis idő múlva elkezd ereszkedni. Egy széles, mély völgy látványa bontakozik ki előttem. Csak nem! Hisz ez Chamonix előttem! Ó Istenem! Hát elértem, újra itt vagyok! Ennyire közel még sohasem voltama célhoz. Nem tagadom, egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Határtalan boldogság száll meg. Megcsináltam! 7 nap alatt meglesz. Holnap akár már az országúton is el tudok gyalogolni Les Houches-be. Tervezgetem a holnapi napot, pedig még ma sem értem el a szálláshelyet. Innentől kezdve szinte repülök lefelé. Nem érzek fáradtságot csak a siker mámorát.Elérkezem Charmillon-ba. Tulajdonképpen egy sífelvonó felső állomása, nincs itt semmi más. Csak hatalmas építkezés és egy fekete tehenekből álló csorda. Szanaszét legelésznek. Még az építkezésre is bementek, bár ott nem tudom, hogy mit legelnek. Gyanúsak nekem ezek a tehenek! Némelyiknek kis pamacs fityeg a lába között. Hát van itt néhány bika is. Csak úgy szabadon kószálnak. Látok villanypásztort, de ezek kívül-belül kószálnak. Vannak tehenek is. Márpedig a bika védi a háremét. Próbálom kikerülni a csordát, de akkora területen vannak szétszóródva, hogy megpróbálok inkább észrevétlenül átsiklani köztük. Az egyik bika látom, hogy rám mozdult. Szépen elkezd követni. A francba! A hátizsákom piros színű. Próbálok úgy fordulni, hogy takarásban legyen a hátizsák a bika szemei elől. Hiába, szemmel láthatóan a srácot idegesítem. Megszaporázza a lépteit. Én is. Pontosabban futásnak eredek. Jobb félni, mint megijedni. Futok, ahogy csak bírom. Kinézem magamnak a villanypásztor zsinórját. Azon biztosan nem jön át. Már csak azt kell eldöntenem, hogy átugorjam, vagy alatta bújjak. Utóbbi mellett döntök. Simán átférek alatta kúszva. Állatunk rohan utánam, fogy a távolság köztünk. Bármennyire fáradt vagyok, futok. Itt a kötél. Hasra vetem magam, kúszom. Persze, hogy beakad a zsákom egy csatja a kötélbe! Ez nem lehet igaz. Csak el ne szakadjon a madzag. Kicsit visszább kúszom, oldalra fordulok, így alacsonyabb leszek. Kötél kiakad a csatból. Átérek a túloldalra. A bika lelassít, majd megáll a kötél előtt. Úgy látszik, hogy elégedett. A felségterületéről kiűzött. Feltápászkodom és futok tovább, de már nincs értelme. Már nem haragszik.
Még egy óra és lent vagyok Le Tour-ban. Hamarosan találok egy szállodát. Nem túl nagy a mozgás, azaz senki sincs itt. Mindegy, becsöngetek. Egy férfi nyit ajtót. Mondom, hogy szállást keresnék. Válasz: we are fully booked. Na ne! Egyetlen kocsi sincs a szálló előtt, látszik, hogy teljesen kihalt. De azért rendes a manus, mert elmagyarázza, hogy a következő utcánál balra, az utolsó ház a CAF. Fogalmam sincs, hogy mi az a CAF, de biztosan valami szálláshely. Megnézzük.
Három emeletes alpesi ház áll az utca végén. CAF=Club Alpin Francais. Jó lesz ez nekem. Kulturált, bár kissé retro hely, de kit érdekel. Tele emberekkel, leginkább az 50+ korosztály képviselőivel. Fiatalok nincsenek. Recepción megbeszéljük a tudnivalókat, vacsi 7 órakor. Cuccomat felviszem a szobába, öt ágy van itt, ebből a három alsó már foglalt. Francba, alhatok fölül. Nem csípem a felső ágyat, ha éjszaka ki kell menni, nehéz lekászálódni. Lemegyek a bárba. Oké, most 5 óra, akkor belefér az időbe egy sör. A csapos srác már adja is a csapolt franciát. Isteni ital. Kiülök a teraszra, iszogatom a sörömet és pihentetem a lábamat. Ma is sikerült 27 km-t gyalogolnom. De nem baj, itt vagyok a cél előtt. Már biztos vagyok benne, hogy holnap elérem a TMB kaput Les Houches-ben.
Este 7-kor leülök a helyemre. Itt is a szokásos keresztnévvel ellátott cetlis ültetési módszer van. Asztaltársaim: egy srác Liverpoolból, egy idősebb hölgy - francia és egy idősebb úr – szintén francia. Nevekre sajnos már nem emlékszem. Jön a sajt, mint előétel. Enélkül a franciák nem is tudnának létezni. A kaja szuper, bőséges. Semmi panaszom sem lehet a francia konyhára. Desszert is van. Közben jót beszélgetünk. Az angol mondja, hogy életében most először találkozik magyar emberrel. Ő nem a TMB-t csinálja, hanem a Walker’s Haute Route-on fog biciklizni! Ez a túraútvonal a Mont Blanc és Matterhorn között kanyarog, néhol a 3000 m-t is eléri. Ah, milyen jó információ! Erről az útról nem is tudtam. Gondolatban már rakom össze a jövő évi túrámat. Kellemesen elbeszélgetünk még az asztalnál, olyan franciásan, ráérősen. Most igazán lehet élvezni az életet. Imádom ezt a hangulatot! Csodás hegyek között, jó melegben, kellemesen elfáradva, jóllakva idegenekkel beszélgetni. Sok új érdekes információval, storyval gazdagodni. Ez a felnőtteknek szóló esti mese.
Tíz óra felé felmegyek a szobámba, mit ad Isten, az angol srác és a francia úr a szobatársaim. Csak két alsó ágy foglalt, nem három. All right, akkor enyém a harmadik. Rögtön meg is vetem az ágyat, ami abból áll, hogy kiterítem a hálózsákomat. Ezt szoktam meg. A francia úrral próbálok beszélgetni, aki egy büdös szót nem beszél angolul, de erre való a Google Translate. Csak bele kell beszélni a mikrofonba és máris kiírja a lefordított szöveget. Eléggé kínlódás így társalogni, de jobb a semminél. Nem tudom, hogy miért, de ez az idős ember kiönti nekem a szívét, szegényt nagyon megsajnálom. Nemrég veszítette el a feleségét, és ő annyira odalett, hogy megrendült az egészsége. Most próbál talpra állni, ezért jön a hegyekbe. Az angol is befut, még pár szót váltunk, aztán bon soire, good night! A „jó éjszakát” úgysem értené itt senki.
7. nap Szeptember 4. Vasárnap, Le Tour, Chamonix - Les Houches (25 km)
Hat óra felé világosodik, már illő lenne felkelni, de a szobatársaim még nem mozdulnak. Az idős francia úr valószínűleg már fent van, de nem akar mocorogni, hogy ne zavarja a többieket. Én is várok még egy kicsit, de aztán csak felkelek, mert egyéb szükségletem is van. Már nem bújok vissza a hálózsákba, hanem halkan elkezdek pakolászni. Tulajdonképpen nem sok mindent kell tennem, ruhát nem cseréltem az éjszakára, csak a hálózsákot kell összehajtanom. Lemegyek a társalgóba, a recepciós és még valaki már serénykednek, a reggelit készítik a szálló lakóinak. Kifizetem a költségeket (68 Euro a szállás és a tegnapi vacsora) szerintem teljesen méltányos. Reggelire már nem maradok, nem akarom húzni az időmet. Visszalépek a szobámba, felkapom a zsákot, búcsút intek a hálótársaknak és ennek a szép helynek. Mindenkinek csak ajánlani tudom a CAF-ot Le Tourban.Visszamegyek a szállótól a főútra, ennek mentén haladok Chamonix irányába. Szép idő van, egy felhő sincs az égen, ma zavartalan lesz a kilátás a hegyekre. Hamarosan elérem Montroc falut. Ahol a vasúti sín egy alagútba megy be, ott lesz az ösvény, amin tovább kell haladni. Az út erdőben halad tovább, emelkedik enyhén Tré-le-Champ Le Haut irányába. Ezt is elérem negyedórás gyaloglással. Itt van egy kemping (Boerne). Akár itt is tölthettem volna az éjszakát. Nagyon hangulatosnak tűnik, úgy látom, hogy reggelizni is lehet. Csábító, de sokan vannak, inkább kihagyom. A gyalogút hamarosan keresztezi az országutat, táblák jelzik a következő állomásokat.
Aiguillette d’Argentiére (1860 m) egy szikla képződmény, egy tűcske, ha lefordítjuk a francia elnevezést. Valóban, eléggé hegyes, de a kicsinyítő képző csak akkor illik rá, ha lentről, a völgyből nézi az ember. Jó másfél órás kemény gyaloglással lehet elérni Tré-le-Champ-ból. Ahogy mind magasabbra tör az út, egyre jobban látni a MB csúcsát. Csodásan szikrázik a napsütésben. Többen megállnak fotózni, bámészkodni. Előttem lent a Chamonix völgy, szemben belátni két hegy közé. Megnézem a térképet, a Mer de Glace gleccser lenne ott valójában, de már csak a jég által lesodort kövek folyama látható, jég már csak jóval föntebbi régiókban van, valahol a hegy mögött.
Piszok meredek a hegyoldal, itt már fák sincsenek, csak törpe cserjék. Innen kezdődik a létrás szakasz egészen a La Téte aux Vents (2120 m) hágóig. Elérkezem az első létrához, nem túl vészes, de jobb óvatosnak lenni. A botokat felerősítem a hátizsák oldalára, most mindkét kezemre szükség lesz a kapaszkodáshoz. Nem mondom, hogy az adrenalin nem emelkedik meg a véremben. Ha valaki itt visszazuhan, nem csak a létra aljáig esik, hanem tovább még vagy 800 m-t bucskázik lefelé a meredek hegyoldalon. Szóval jobb, ha kapaszkodom és nem nézek lefelé. Van, ahol fából készült lépcsők is elegendőek, nem kell a létra. Keményen emelkedik az ösvény, újabb és újabb létrák kerülnek elő. Azon gondolkodom, hogy a Dolomitokban ez simán elmenne via ferráta útként. Nagyon kitett az ösvény sok helyen, a mélység szédítő.
Végre elérkezem a Téte aux Vents elágazásig. Itt egy kis pihenőt tartok. Sokan vagyunk most itt, pihengetnek az emberek, de leginkább a pazar kilátásban gyönyörködnek. A völgyben Chamonix, de nem hiszem, hogy ez most a legnagyobb látványosság. Szemközt a MB tömb, a Mer de Glace völgye és természetesen a MB csúcsa pompázik a zavartalan napsütésben. Maradnék még, de hát az idő… Sokan veszik az irányt innen a Lac Blanc tó felé. Engem is csábít, de végül is úgy döntök, hogy kihagyom, nem a TMB része. Talán egyszer máskor. Inkább folytatom utam lefelé a La Flegére (1860 m) irányába.
Az út innen szinte csak ereszkedik. Messziről látni La Flegére-t. Nem más, mint egy sífelvonó felső állomása. Közelinek tűnik, de mégis sokáig tart, amíg elérem. Nagy tumultus van itt, lévén vasárnap. A franciák szeretnek kirándulni, túrázni. Vannak, akik csak egy ebédre jönnek ide, közben gyönyörködhetnek a kilátásban. Természetesen ők a felvonóval jönnek. Én is beugrom egy café bar-ba, de csak a teraszra lehet leülni, ahol elfogyaszthatod saját elemózsiádat. Majd csak 12-kor nyit. Várni nincs időm, menni kell tovább. Azt is csinálhatnám, hogy innen lemegyek a felvonóval Chamonix-be és a völgyben szépen visszagyalogolok a célba. De fiatal még az idő, menjünk csak még egy kicsit a hegyekben. Nagy nehezen találom meg az ösvényt ebben a nagy forgatagban.
Következő állomás: Planpraz (2000 m) Ez egy jó 4 km-es sétával érhető el. Az ösvény a hegyoldalban halad, pazar kilátás a völgyre és a szemközti MB tömbre. Lassan dél van, eszem egy müzli szeletet. Rengeteg túrázó van hétvégén. Nem győzöm kerülgetni az embereket. Errefelé az a szokás a hegyekben, hogy a vándor emberek köszönnek egymásnak. Viszont itt már annyian vannak, hogy unom már a köszöngetést. Elhatározom, hogy csak azokat köszöntöm, akik nagy pakkal vannak. Ők a többnapos túrázók. A vasárnapi kirándulóknak nem jár Bon jour. Közben előkerül egy helikopter is, háromszor is fordul, nem messze tőlem úgy látszik, hogy valakik bajba jutottak. Tényleg nagy most a tömeg a hegyekben, jön ide boldog-boldogtalan, megfelelő felkészültség nélkül. Elég kies a táj, mindenütt sziklák. A Nap már túljutott a delelőn, elég nagy a meleg. Jó lenne már elérni Planpraz-t és enni egy keveset. Ma még csak az egy darab müzli szelet jutott nekem. Valahogy nem vagyok éhes itt a magasban. Talán a jó levegőnek köszönhető. Pedig aztán itt égeti az ember a kalóriákat.
Planpraz-ba megérkezve most már tényleg ennem kell valamit. Van itt egy étterem, Altitude 2000-re keresztelték. Hatalmas terasz nyúlik a völgy felé, a kilátás természetesen a szokásos. Már du. 2 lehet, a MB csúcs mostanra felhőben. Beülök az étterembe, de csak egy kávét és egy teát rendelek (fura párosítás). Szendvics nincs, meleg kajára nem lesz idő. Megintcsak latolgatom, hogy lemenjek-e a völgybe és ott folytassam az utam a célig, vagy maradjak fönt és csináljam végig rendesen. Végül is ezért jöttem ide, hogy végig menjek a TMB-n, ezért úgy döntök, hogy maradok. Az útikönyvem szerint, itt kezdődik egy 500 m-es emelkedő, aminek nem igazán örülök, de hát ezt kell szeretni.
Elindulok az étteremből. Rendkívül meredek ösvényen kapaszkodom felfelé. A táj – ahogy emelkedem – egyre káprázatosabb. Mindenütt sziklák, az aljnövényzet már csak fűből áll. Emberek erre már alig vannak, persze az ilyen utakra a vasárnapi kirándulók nem jönnek. Viszont kecskék vannak bőven. Legelészik a gyér füvet. Nem félősök, megszokták az ember közelségét. Haladok felfelé, már a fű is eltűnik, csak sziklákon lépkedek. Sehol senki. Elérkezem a Col du Brévent (2368 m) hágóhoz, tartok pár perc pihenőt. Innen az ösvény a hegy másik oldalán vezet, tehát nem látszik a MB, viszont ez a látvány sem semmi. Olyan a hegyvonulat, mint ha a Dolomitokban lennék. Innentől megint elég kitetté válik az ösvény, néhol négykézláb kell másznom, olyan mélység van alattam. Természetesen itt is létrákon kell kapaszkodni felfelé. Minden csupasz szikla. Végre elérem a La Brévent (2525 m) csúcsát. Boldog vagyok, mert ma már nem kell többet felfelé mászni. A csúcson van egy sífelvonó végállomása. Rengetegen vannak itt, szerintem nem sokan jöttek az ösvényen. Ez a Chamonix völgy fölötti legmagasabb csúcs a MB-nal szemben. A kilátás is ennek megfelelő, azaz csodás. Jó lenne elidőzni itt, de ami most vár rám, az a térdek halála, vagyis 1500 m downhill 10 km-en keresztül! Nagy kicseszés ez utolsó napra. Nincs mit tenni, le kell jönni a hegyről, ha már egyszer felment az ember. Nagy a kisértés, hogy beülök a kabinba és levitetem magamat pár Euróért Chamonix-be. De nem lehet! A végén nem szabad feladni. Ha eddig eljutottam, már csak a pontot kell föltenni az i-re. Jól van, indulás! Az útjelző tábla szerint 4 órás út áll előttem. Ez nálam 5 óra. Egy darabig – úgy 2 km-en keresztül – szinte a gerincen halad az ösvény, azután nagyon meredeken elkezd ereszkedni. Hihetetlenül kitett helyeken haladok, alattam minimum 800 m mélység, majdnem függőleges. Nem vagyok happy emiatt. Néhol láncokat rögzítettek a sziklába, hogy kapaszkodhass. Az ösvény keskeny, nem merek lenézni.
Egy nagyon érdekes érzés kerít hatalmába, ami ma már többször is előfordult velem. Végig a mai nap során szemben a MB tömbje látszott. Most pedig különösen közel van hozzám. Olyan, mintha csak egy lépéssel át tudnék kelni a szemközti oldalra. Hopp, csak egy ugrás és már ott is vagyok. Ott vannak a gleccserek, csak megnézem őket közelről. Tudok úszni a levegőben! … Megrettenek ettől a gondolattól, hiszen ott a hatalmas mélység, a völgy alattam. Kijózanodom, tudatosan elhessegetem ezt a gondolatot magamtól. Talán a magasság teszi ezt velem, vagy az, hogy ma még alig ettem, vagy talán keveset ittam? Vagy az egy hete tartó fizikai megterhelés van rám ilyen hatással? Vagy csak egyszerűen a mélység és magasság dimenzióihoz nem vagyok hozzászokva? Eszembe jutnak a búvárok, akik 50 m mélységben már egy gyerek kirakós játékot sem tudnak összerakni. Elkezdek félni. Mi van, ha ez a káprázat újra előjön és majd nem tudok újra kijózanodni belőle? Lelassulok és bekapcsolom a csőlátás üzemmódot. Ezzel kizárom a széles teret magam körül. Azt képzelem, hogy csak én vagyok és az út. Nincs semmi más körülöttem. Ez nekem sokszor bejött. Majd ha biztonságosabb helyre érek, akkor fogok nézelődni. De előszöris innom és ennem kell. Utoljára az Altitude 2000 étteremben ittam. Azóta eltelt 3 óra és 500 m szintkülönbséget megtettem. Szerencsére találok egy vízfolyást, annyira meredek, hogy már majdnem vízesés. Iszom bőségesen és egy műzli szeletet is betolok. Egész más így a világ!
Hamarosan elérem a fák szintjét, először csak ritkásak, aztán egyre sűrűbbé válik az erdő. Órákon keresztül baktatok lefelé, szinte sohasem akar véget érni. Mindig abban reménykedem, hogy a következő kanyar után biztosan meglátom Les Houches házait. De nem! Újra csak a fák, az ösvény, egy újabb kanyar. Nagyon fáradt vagyok. A térdeimet már nem nagyon érzem, a talpamat úgy érzem, mintha a talp boltozat kiegyenesedett volna. Két francia sráccal találkozom, fiatalok, jó kondiban. Egyikük mondja, hogy hat nap alatt csinálják a kört, de pillanatnyilag már halottak. Nem tudom, hogy miért van ez? Mindig a cél előtt akar meghalni mindenki? Pedig ilyenkor kellene feléledni, a siker mámorában lebegve, a föld fölött járni! De nem! Egyre nehezebb minden! Itt lép életbe a
6.szabály: Ezen a világon mindennek ára van. Semmit sem adnak ingyen! Ha nem is most fizetsz, majd később. De fizetni mindig KELL!
Hát én most fizetek. A sikernek is ára van, mint mindennek. Valószínűleg a fáradtság teszi azt, hogy ilyen filozófusi hangulatba kerülök. Vagy csak az agy így akarja elterelni a figyelmedet a szenvedésekről? Gondolataimból az ébreszt fel, hogy ketten érnek utol engem. Egy amerikai lány és egy francia srác. Ők a 10. napja vannak úton, szintén eléggé elcsigázottak. Az utolsó pár kilométert együtt tesszük meg. Beszélgetünk, így legalább gyorsabban telik az idő. Bár nekem a beszédhez sincs már sok erőm.
Este 8 órára érünk be a célba. Azt hittem, hogy nagy élmény lesz. De nem az lett. Egyszerű, hétköznapi érzés lett. Mintha most szállnék le egy buszról. Megérkeztem a megállóba. És kész. Szerintem csak napok múlva leszek képes felfogni a történteket. Az utcán a járókelők megtapsolnak. Egy srác vidáman odajön hozzánk, hogy csinál rólunk fotót. Azután mi is csinálunk egymásról fotót, szólóban a kapunál. Azután „Hi!” és mindenki megy a maga dolgára.
Én visszasietek a kempingbe. A kocsim még megvan. Ponyva még mindig rajta, kibírta az egy hetet, nem fújta le a szél. Minden cuccomat bedobom hátra. Pár perc alatt indulásra készen vagyok. Még egyszer körülnézek. Látom a sok kempingezőt, ők valószínűleg holnap indulnak útnak. Kicsit sajnálom őket, pedig nem kellene. Pontosan irigyelnem kellene a most indulókat. Hiába, nekem most elég volt egyenlőre. Felnézek az előttem tornyosuló hegyekre. Már majdnem sötét van. Csak a gerincek csipkéinek körvonalai látszódnak. Az Aiguille du Midi, a Grand Couloire, a Gouter menedékház. És egy hegy, amely mögött tudom, hogy ott van Európa legmagasabb csúcsa, La Dame Blanche, a Mont Blanc.
Még egy gondolat a végére utószóként:
Ne siesd végig az utat! A 7 nap, ahogy én csináltam, nagyon kevés ahhoz, hogy élvezd az utazást. Ez olyan, mint amikor a legdrágább tokaji aszút meginnád húzóra. Szánj erre az útra legalább 10 napot, de ha teheted, akkor többet is. Több élménnyel fogsz hazamenni, mint én. Ez biztos.
